Corbijn | Az amerikai - Vaktöltény

Amerika.
A lehetőségek hazája.
A föld, amelyet „meg kell” hódítani. Hiszen mindenki ezt teszi vele, már vagy 500 éve.
A lehetőséget valósra váltani, a „területet” meghódítani, a kultúr-Amerikában az utóbbi időben alapvetően kétféle módon lehet.
Az egyik, amikor valaki nem feltétlenül egy különleges tálentum, de egy csapásra befutott sztár, hódító lehet, mert tud valamit, amiben nagyon jó, amit kajálnak az amerikaiak, amibe pénzt tolnak a kajáltatásért felelős üzletemberek. Elegendő lehet, ha az illető nagyon jól néz ki; vagy valami nagyon újat mutat; vagy az adott korhoz mérten olyan mértékű polgárpukkasztó viselkedéssel bír, hogy botrányaival ki tudja verni az éppen legkorszerűbb biztosítékot is. (pl. zenében: Lédi Gá-Gá és mögötte libasorban tömörülő társai; filmben: néhány külföldi akcióhős).
A másik mód az, amikor valaki vagy valakik, hosszú évek után, nagyon kitartó munkával, lassan és fokozatosan vívják ki Amerika elismerését, és az egyre több lehetőséget és sajtót. (pl. jó néhány érdemesebb zene- és filmművész).
Egy dolog azonban biztos: bármely úton is akar célba jutni a szerencsét-próbáló, az útra rá kell lépni...

Anton Corbijn, a hollandus, itt Európában, falusi hobbifotósból lett profi és markánsan egyedi stílusú fotográfussá. Majd később, ugyanezen kvalitásokkal bíró videoklip- és koncertfilm-rendezővé, lemezborító- és látványtervezővé.
Stíljegyeit mind az európai, mind az amerikai művészek bőszen dicsérik, senki máshoz nem hasonlíthatónak tartják, egyesek egyenesen vágynak arra, hogy ő készítsen róluk fényképet.
Három évtizednyi fotós-videós tevékenysége során akkora méretű kosarat pakolt tele soha nem látott képekkel-képsorokkal, amely alatt roskadozik a vágó-asztal.

Három évtized után a termékeny alkotó újabb ajtót látott meg, és azon benyitva lépett a játékfilm-készítés útjára.
Control című debütáló movie-jával egykori zenészbálványának állított méltó emléket, hivalkodás nélkül, tisztán ábrázolta Ian Curtis életét, vagy inkább: perceit, napjait, éveit, menthetetlen szomorúságát, és a Joy Division-t – amúgy fekete-fehérben. Elsőfilmnek remek, bólogatást érdemlő bemutatkozás, sokunk utolsónak is büszkén elfogadná.
Persze azért van még tovább, van még hová.

A holland rendező azonban, felhagyva az eleddig bevált, lépcsőről-lépcsőre való egyre előrébb jutás taktikájával, az első nagyjátékfilm után rögvest egy dobbantót vél felfedezni maga előtt, és egy nagy ugrási kísérlettel az amerikai (hegy-)csúcsot, Hollywood-ot veszi célba; kamerájának célkeresztjébe.


De minek akar egyáltalán Anton Corbijn Amerikába menni? Miért nem megfelelő számára, az európai művész számára az Öreg Kontinensen maradni és tovább fejlődni? Hisz’ az a csúcs ott amcsiban sem annyira igazi… az Öreg Hölgy idomai még mindig szebbek.

… Talán nincsenek is racionális okai a nagy ugrásnak. Az Új Világ minden időben mágnesként és kísértetiesen vonzza a felfedezőket. Műcsúcsok ide vagy oda, a kihívás ott rejtezik, amelynek hatására ellenállhatatlan késztetést érez a halandó a felkerekedéshez. Amerikát meg kell hóditani…

Lássuk, milyen felszereléssel vág neki az útnak az újdonsült „Bolygó Hollandi”!
Eszköztárának első eleme nem is rossz, hiszen egy magányos bérgyilkosos thrillert visz magával történetül, amelyre ilyen, vagy olyan formában, de mindenki vevő.
Csapatát erősíti egy a hollywood-i csúcsot már számos alkalommal sikeresen megmászó american icon, aki az utóbbi időben ráadásul a hegy egy másik oldaláról próbálja bevenni azt. (George Clooney) És ott van még az itáliai táj és középkori miliő is, amely már akkor is létezett, amikor az odaátról még csak nem is tudtak ideát.

Na és persze a lényeg: rendelkezésre áll hódítani akarónk számára az, ami a sajátja.
Nagyjából az ő (és néhány kortársa) ’80-as évekbeli megjelenéséig a videoklip-készítés sémája általában csupán annyiból állt, hogy stúdióhelyiségben zenélgető zenészeket filmre vettek. Illetőleg a klip cselekménye eléggé együgyű módon szoros összefüggésben állt a megfilmesített dal szövegével.
Anton Corbijn videoklipjei azonban egyrészt többnyire sehogy, vagy csak egy-egy szálon kapcsolódtak a dalszöveghez. Másrészt zenélgetés helyett rendesen szerepelni is kellett bennük. Mindehhez még hozzájött a Corbijn-védjegy: az erősen szemcsés fekete-fehér. Igazán úttörő volt a kliprendező megközelítési módja. Ezért szeretjük őt, nézünk fel rá Teremtőként.

A készletben tehát látszólag minden megvan. Ha a videoklip teljes forradalmasítása ment akkoriban, akkor miért ne menne a filmé is most?...

Anton Corbijn tehát letett már annyit arra a vágóasztalra, hogy teljes lelki nyugalommal lophasson – saját magától. És ezt igazából - akik ismerjük munkásságát - valamilyen formában el is várjuk tőle.
És meg is kapjuk…

Az amerikai című új movie-ban sorakoznak azok a képsorok, amelyek ismerősek lehetnek a többé-kevésbé jártas néző számára.
A film elején rögtön látunk - Corbijn-nál mindig különlegesen szép - havas tájat. Ebben a környezetben látunk szép lassan sétálni embereket, nagytotálból a távoli horizonton. Látjuk őket fatörzsek, ágak féltakarásában is. (mind: Depeche Mode - Enjoy the silence). Sőt, a film legelején, a faházbelsős-kandallós, békés jelenetben ugyanennek a számnak akár a szövegét is szándékosan ábrázoltnak vélhetjük („élvezd a csendet”).
Később látunk férfit autót vezetni, profilból, a megvilágítatlan oldalról filmrevéve. Látjuk ugyanőt egy idősebb úr társaságában, egy régi vidéki épület kopottas fala és egy rozoga asztal előtt italozgatni. (mind: DM - Never let me down again + számos Anton-klip).
Ismerős a sötét szárnyaló madár az égbolton. Az ódon itáliai település kőépületei. És az ijesztően bizarr külsejű pap. (mind: DM - Behind the wheel).
Van presszóban, bárban való üldögélés, kortyolgatás, várakozás. (DM - It’s no good koncert-betétklip).
Újra rájöhetünk, hogy Anton Corbijn szívesen alkalmazza a sötétsárga és a neonzöld mesterséges fényeket együttesen. Hogy előszeretettel láttat szajhákat a vásznon. (mind: DM - Policy of truth + egyéb).
És megállapíthatjuk, hogy Anton már-már bizarr vonzalmat érez a nagyon ósdi, mulatságos külsejű, kicsi és szűk gépjárművek (népszerűbb nevén tragacsok) mutogatására (DM - Behind the wheel; Herbert Grönemeyer - Bleibt alles anders; U2 - One + egyebek).
És muszáj a távolban összefutó vasúti síneket is láttatni (Martin Gore szólóképek). Mindezeket kellemes hangulatban vehetjük észre.

És vannak még szép megoldások eme párhuzamokon kívül is.

A film történetének középpontjában egy kábé harminc év munkaviszonnyal rendelkező bérgyilkos áll, aki egy skandináv vidéken tölti szabadságát, miközben két kollégája megtalálja és idő előtt nyugdíjazni akarja őt. Központi figuránk (ekkor még Jack) viszont ezt nem veszi jó néven, és néhány golyóval utasítja vissza az ajánlatot. Ebben még nincs semmi szomorú, abban viszont annál inkább, hogy Jack úgy gondolja, hogy nem maradhat egyetlen tanú sem, és ezt szem előtt tartva kénytelen megölni jelenlevő szerelmét is.
Ezután már önmaga határozza el, hogy megpróbálja maga mögött hagyni e szégyenteljes cselekedettől éktelenkedő múltját, és szakállát levágva a napos Itáliába megy. Rómában Jack találkozik ősrégi megbízójával, aki egy vidéki, középkori épületekkel büszkélkedhető kisvárosba küldi őt elbújni. Az elvonulás Jack számára egyben a megváltás ígéretét is sugallja, a lehetőségét annak, hogy megtalálja a kiutat sötét múltjából. Maga az ötlet ugyan kissé klisészerű, ahogyan ezt a film elején egy alagútból való kijutással szimbolizálja Anton Corbijn, de a képsor nagyon jól sikeredett, a jelenet az egész főcímet átíveli, szinte belefeledkezünk az alagútban való autózásba, már nem is számítunk annak végkifejletére. Jack innentől fogva Edward-dá válik.

A kisvárosban, Castel del Monte-ban Edward új megbízást kap, amit elfogad, ugyanakkor rögvest leszögezi, hogy ez lesz az utolsó, ezután kiszáll. A főnök válasza beleegyező: ez lesz az utolsó. És még csak meg sem kell húznia a ravaszt… Egy egyetlen adott feladatra való lőfegyvert kell összeszerelnie és kézbesítenie egy ismeretlen női bérgyilkos számára, ismeretlen célra.
Végig szépen oldja meg Anton Corbijn azt is, ahogyan kontrasztot állít az utolsó bűnös munka és a szabadulás ígérete közt.
A hátrahagyni kívánt piszkos múlttal összefüggésbe hozható momentumokat többnyire a sötét színek uralják. A lőfegyver egy rideg, nyirkos szobában készül. Egy újonnan felbukkanó skandináv bérgyilkossal a sötét éjszakai órákban kergetőzik Edward. Ezzel szemben a szabadság lehetősége, a tényleg a legutolsó munkában való hit eseményei viszont általában nappali környezetben, világosban játszódnak. Az utolsó fegyvert verőfényes időben próbálja ki. A helyben megismert új szerelmével is már egyre inkább nappal találkozik Edward.

Bármelyik változatról is legyen szó, az amerikai jelenléte mindvégig bizton érezhető az európai városban. A jövevény minden pillanatban idegen.
Van egy jelenet a filmben, amikor a kisvárost teljes egészében egy sötét felhő takarja be, a település környéke azonban napfényben sziporkázik. Vagy trükkfelvételt használt Corbijn, vagy valóban megvárta, míg pontosan Castel del Monte felett megállt egy felhő – a kompozíció és annak jelentése mindenképpen remekbeszabott. Idegen a városban.

Edward a fegyvert saját kezűleg kovácsolja szűk kisvárosi lakrészében. Hogy a kalapálás hangja ne kelthessen gyanút a lakosokban, kalapácsütéseit hajszálpontosan a déli harangszó kongásaihoz igazítja. Dramaturgiailag kétségkívül ez a csúcsjelenete a filmnek. A templomi harang hangjához gyilkos fegyver kovácsolásának kongája vegyül. A kisváros ártatlan tisztaságát bűn mocskolja be. A mennyszerű idillbe pokoli kerül. Az ősi ismerős közegbe vadiúj idegen, a szentségesbe átkozott érkezik.

A külcsín, a felszínes jellegű hasonlatok, ezen kívül a sekélyebb mélységű szimbolikák terén tehát szép megoldásokat találhatunk, amelyek közt van néhány pazar is.

Sajnos a belbecsről, a lehetséges mély tartalomról viszont már nem mondható el ugyanez.
Az amerikai figuráról mindvégig súlyos titokzatosságot, kifürkészhetetlen misztikumot sugallnak a filmes beállítások és maga a történet.
A mögöttes tartalom viszont nem nyújt megalapozott okot erre. Jack-et lényegében „csupán” volt szerelmének megölésének emléke bántja. Ami vitathatatlanul sötét folt kell hogy legyen még egy bérgyilkos életében is – a filmben sugallt mély titokhoz azonban ez kevés. „Titkod van” - hangzik el Edward új barátnőjének szájából - de a titok mindösszesen Edward szakmája. Az amerikai, a finom beállításai ellenére már-már bántóan próbálja arcunkba tolni a misztikus jelleget, és mélységesnek ábrázolni a valójában sekélyest. Felszínen thriller-nek próbál mutatkozni, de alul nincs meg a feszültség. A megjelenítés túlzás, a csendek erőltetettek.

Az amerikai-t szokás továbbá összehasonlítgatni egyéb, modern kori, nyugati szamuráj-szemlélet bűvöletében fogant filmalkotásokkal. Az amerikai hiánypótló is próbálna lenni bizonyos értelemben. És csakugyan, Távol-Kelettől távoli neo-szamurájos filmből van már európai (Melville: A szamuráj); afro-európai (Jarmusch: Az irányítás határai); és afro-amerikai (Jarmusch: Szellemkutya) is. Tisztán amerikai nem igazán volt eddig… Talán ez okból is kifolyólag keresztelte át a filmstúdió Az amerikai filmcímre a film alapjául szolgáló Egy magának való úriember regénycímet.
Maga a történet is valamiféle egyszerűbb keveréke Zinnemann: A Sakál napja és Melville: A szamuráj c. bérgyilkosos filmeknek, plusz a regényíró (Martin Booth) saját ötleteinek.
Az amerikai c. film azonban a szamuráj-szellemiség jegyében nem állja meg a helyét. Ugyan a szabadulás utáni vágyakozást próbálná szemléltetni a pillangó-metafora – de ez csak vizuális elem marad. Nem érezhetjük a szamuráj-szellem örökkön való bezártságát. Csupán egy bérgyilkos visszavonulási szándékát.

Meg kell hagyni mindenesetre, hogy Corbijn kamerája mindig is értett a női személyiség magasztos ábrázolásához. A szem mindig megakad ilyetén exponálás láttán. Ez ügyben Corbijn nem tud hibázni. Amikor a pillangó megpihen a bérgyilkos nő karján, az is ilyen.

Az amerikai története nem magyaráz el semmit arról, hogy kicsoda és miféle is Jack. Ez önmagában egyáltalán nem baj, de az már igen, hogy mindeközben a sztori a központi figurának extrém kivételességét kíván kölcsönözni mindösszesen annyival, hogy a figura hátterének teljes homályba veszejtésével próbál operálni. És ezt a történet erényeként próbálja feltüntetni – miközben ez valójában a történet hiányosságainak palástolása. A tartalom üres.

Ráadásként a filmplakát pedig megtévesztően egy akciófilmet sugall. Bár a filmcímet nyilván nem negatív értelműnek szánták az alkotók, de ez így tényleg annyira amerikai…

A történet végkifejletében Edward-ot tehát felkeresi egy újabb skandináv alkalmazott a nyugdíjfolyósító intézettől (aki szintén visszautasításban részesül). Edward végül összeállítja a lőfegyvert, de az előzmények miatt gyanús lesz maga a megrendelő is, így mielőtt átadná neki a portékát, okosan megbabrálja úgy hogy az visszafelé süljön el. Edward ezalatt új szerelmet talál, akiben ott látja új életének kezdetét. De nincs új élet, Edward meghal. Csak a lélek szabadsága van, amelyet a film zárójelenetében repkedő pillangó testesít meg.
Nem is történhet másként: a magányos lelkek mindig elvesznek, ha a rájuk szabott törvényekkel ellenkezni próbálnak, és érzelmi kapcsolatba keverednek másvalakivel. (Ugyanez történik a fent emlegetett szamurájos történetekben is).

De a végkifejletben is adódnak kisebb szépségfoltok és hiányosságok, folytatódnak az ellentmondások.
A nagyon kivételes és misztikus ember egy hétköznapi szajhába szeret bele, amely szinte minden olasz bokorban megterem. Ugyanezt a nagyon titokzatos lelket félig-meddig megpuhít egy olasz kisvárosi, kotnyeleskedő pap.
Szembetűnő, hogy a főszereplőnek a film elején még éles esze van, amikor is a havas tájon található lábnyomokból azon nyomban rájön, hogy csakis őt akarhatják eltenni láb alól… Arra viszont már sehogyan sem tud rájönni, hogy az ő szakmájából nem lehet kiszállni – ergo a bérgyilkosokat nem más küldi folytonosan rája, mint saját hűbérura. A szerencsétlen, félholtan fetrengő bérgyilkosnőnek az utolsó szavai szükségeltetnek ahhoz, hogy ez világossá váljon az egyébként pengeelméjű Edward számára.

Összességében tehát Az amerikai vizuálisan felmutat néhány emlékezetes megoldást, de ez alatt a tartalom csupán feltüntetve mély.
Mindez inkább a történet hiányossága, mintsem Anton Corbijn munkájáé. Corbijn kézhez kapott egy forgatókönyvet, ahhoz pedig hozzátette a tudását.
A megszelídített tudását! Az amerikai képsorain érződik, hogy Corbijn alkalmazkodni akar, ez a tudás egy megfelelni kívánó, idomított verzió.

Hollywood-i moziról lévén szó, számít továbbá az is, hogy a játékfilmesként kezdő Corbijn nem dolgozhat teljesen önállóan. Például nyilván megmondják a producerek, hogy George Clooney arcából mennyit és hogyan kell mutatnia. Különben a háziasszonyok nem mennének be a moziba. És ha Corbijn mondjuk nem akarna a filmbe tenni egy Clooney-ágyjelenetet, páros lábbal rúgnák hátba (mielőtt persze egy valódi mesterlövész valóban fejbe nem lőné egy valódi puskával). Pláne úgy, hogy az egyik producer minő véletlenül éppen Clooney.

Az sejlik fel, hogy Hollywood-nak egy éppen másik arcot mutatni akaró George Clooney csapata találhatott rá a fotósként neves, újonc filmrendezőre. Corbijn kaphatott az alkalmon, és egy nagy dobbantással megkísérelte bevenni a hollywood-i hegyet. Az ugrás nagy volt, de a földetérés csak egy sima talpas. Corbijn-t egy kis túlzással felhasználták saját céljaikra.
A végeredmény Clooney-nak előrelépést jelent, Corbijn-nak viszont csökkenti saját renoméját.

Egy sikeresebb folytatáshoz Corbijn-nak javasolt lenne körültekintőebben forgatókönyvet választania. És saját magának kellene rátalálni a szkript-re, nem pedig egy csapatnak őrá.
Ahhoz, hogy a megfelelő történetet képes lehessen kiválasztani, egy kicsit bele kellene merülnie a játékfilmkészítés sajátosságaiba is. Anton egy ötperces videoklipben zsenálisan teremtett feszültséget, pusztán saját ötleteivel. (Tökéletes mintapéldája ennek pl. a Depeche Mode – Never let me down again klipje, ahol az ismeretlentől való félelem ábrázolása nagyon erős). Anton-ban megvan az a készség, hogy ezt a képességet játékfilmben is hasznosítani tudja, de ehhez kell még némi többlet.

Corbijn azt nyilatkozta, hogy összesen három nagyjátékfilmet kíván forgatni, aztán soha többet.
Ebből már kettő megvan. A harmadikra vagy éveket kellene készülnie. Vagy a legjobb az lenne, ha komolyan venné a filmes szakmát, ha már belekezdett, és letenne az ilyen feleslegesen megfogadott háromfilmes határokról.

Anton Corbijn Az amerikai-val nem csinált mást, minthogy - néhány egyéni elemet a filmbe vegyítve - iparosmunkát végzett. Egy újabb ilyen rendezőnek úgy igazán mi értelme van? Egy kivételes művésztől nem azt várnánk, hogy beálljon a sorba. Hanem azt, hogy végre valaki álljon ki a sorból.

Anton-nak ragaszkodnia lehetne ahhoz, hogy teljesen szabad kezet kapjon. Kezdetként átvehetné - az éppen fent említett - Jarmusch szokását, aki állítása szerint filmjei elkészítéséről egy pisztollyal a kezében tárgyal a producerekkel, hogy azok egy szemernyit se változtathassanak az elképzelésein. Egy ilyen pozícióhoz persze idő kell, ezt pedig Anton nem három, hanem több filmmel érheti csak el.
Merészebben használhatná Anton az egyik legerősebb védjegyét. A Control ugyan fekete-fehér volt, de csak ennyi. Legyen durván szemcsés az a monokróm!

Ha nagyon hű lenne önmagához Anton Corbijn, ha igazi úttörő akarna lenni filmesként is, akkor megmutathatná. Akkor tuti, hogy készülne olyan movie, amelynek új képsorai örökre beleégnének a retinába.
Majd ha az a valóban furcsa és különc európai, az a holland megy Amerikába, akkor majd sikerülhet…

Addig itt van ez a - vaktölténnyel lövöldöző - amerikai.