Hildesheim újra mélyfeketébe borult, a pénteki napon időjárásügyileg is, sokan esőben verték fel a sátrat, minket a zord felhők figyelmeztettek arra, hogy igyekezzünk, mert lesz itt még zuhé.
A Mera Luna, mint a fekete színtér egyik legnagyobb fesztiválja a szubkultúra több stílusát ötvözi egyszerre, ami csak második pillantásra vagy csak a szcéna ínyencei számára tűnik fel. Míg egyesek kedvelik az olyan bandák tipikus gótikus rockját, mint a Mission vagy a Sisters of Mercy, addig a többiek szeretettel „electro-goths”-nak nevezik a Nachtmahr vagy a Faderhead kemény elektronikus hangzását – bár a dalok inkább a technóra, mint a gótikára emlékeztetnek. Megint mások nagyon régimódi elektronikusak és a Nitzer Ebb EBM vagy a Solitary Experiments elektropop dalaira ünnepeltek szívesebben. A Meran egy ilyen keveréssel idén is sikerült minden gótikus stílust egyesíteni, ami természetesen a látogatók vizuális megjelenésében is megmutatkozott. Míg egyes rajongóknak elég volt csak egy fekete pólót felhúznia, mások kidolgozott és elegáns fekete ruhákban mutatkoztak meg, saját készítésű steampunk jelmezekbe bújtak vagy cyber-gótokként színes műanyag hajat öltöttek a feketék köré és a szubkultúrát futurisztikus megjelenéssel ötvözték. Nem is beszélve az igazi jelmezekről, amelyekben az egyének ördögnek vagy angyalnak öltöztek, művérrel kenték be magukat vagy akár egy kívülállók számára furcsának tűnő egységes fétisbe is belevágtak. Csak egy a biztos: itt senki sem öltözködött úgy, mint a hétköznapokban.
Péntek este igyekezett mindenki felmelegedni a középkori piac pogány ételeivel és italaival, a mézbort nem csak hidegen, hanem melegen is lehetett kérni, sőt lehetőség volt forró dézsafürdőt is venni pár tallérért. A kofa összes hálózsákja is elfogyott, mi vettük meg az utolsó darabot. Aki felolvasóesten szeretett volna részt venni, megtehette a Disco sátorban, ahol a felolvasások után máris kezdődött az előparti. Aki pedig inkább a ruhatárát vagy cd gyűjteményét frissítette volna fel, azoknak ott volt a nagyszínpad mellé költöztetett gothic piac és a kisszínpad környékére kitelepült árusok is.
A szombati napot a 2017-ben, az énekesnő által alapított Enemy Inside indította a nagyszínpadon. A német heavy metal banda zenéje kemény gitárriffeket ütött meg kellemes női énekkel és dallamos gitárszólókkal. Kezdésnek szuper volt.
Máris kezdett a Club színpadon a berlini Adam is a Girl. Az Anja Adam énekesnő által vezetett indiepop zenekar a melankolikus szinti dallamokkal és a hipnotikus ütemekkel álmodozó atmoszférát teremtett. Sötét szinti dallamok, torz gitárok és lendületes elektro ütemek jellemezték a zenéjüket.
A nagyszínpadon a svéd Rave the Reqviem folytatta a metálos hangzást. Az elektronikus zene és a metál modern hibridje, fülbemászó refrénekkel, fenséges szimfóniákkal, női és férfi énekkel. A bandát a japán székhelyű DWA kiadó fedezte fel először és 2014-ben kiadta debütáló albumát, ami egy átütő sláger miatt a valaha volt leggyorsabban fogyó és a legtöbbet eladott debütáló album lett a DWA-n. Odaadó underground követőikkel büszkélkedve szélesebb látókör felé indultak és szerződést kötöttek a német Out Of Line Music kiadóval, akik 2018-ban kiadták 3. albumukat, ami a nagyobb fesztiválkoncertek és turnék kapuját nyitotta meg előttük. Nagy tombolás volt a Britney -féle „Hit Me Baby One More Time” feldolgozásra.
A kisszínpad következő fellépője a fehérorosz Ambassador21, mindig a peremen egyensúlyozott, zenéjük kitörési pont, ahol az indusztriális, hardcore, metál és breakbeat egyedülálló apokaliptikus keverékben keveredett. Egész életük a zenéhez kötődött, tinédzser koruktól kezdve helyi punkzenekarokkal foglalkoztak. Később jól ismert rádiós DJ-k lettek hazájuk legnagyobb kereskedelmi állomásán, de továbbra is népszerűsítettek mindenféle alternatív zenét. Aztán egy nap úgy döntöttek, hogy abbahagyják az összes többi munkát, nem lesznek a rendszer részei, csak zenészek lesznek és kiadták dühös, fura és nagyon is politikus lemezüket.
Nagyon vártam már a nagyszínpadi, avantgárd középkori elektróhoz sorolható német Qntal fellépését. Az együttes neve egy ismeretlen szó, ami az énekesnő egyik álmában jelent meg. A zenekar szövegei elsősorban történelmi forrásokból származtak, az első három albumon leginkább latinul, középkori németül, galíciai-portugálul és franciául szóltak. A Qntal IV-en a banda néhány angol nyelvű dallal egészítette ki munkáját. Olyan érzés- és gondolatvilágokat közvetítettek, amik a 12. és a 21. századra is érvényesek: szerelem, szomorúság, vágyakozás, szépség, transzcendencia. De mindegy, hogy a szavak melyik korból származtak, mindig sokrétűen, kifinomultan és megindítóan sikerült életre kelteni a lényegüket. A dalok ( „Ad Mortem Festinamus”, „Oh Fortuna”, „Frühlingslied”) univerzálisak és időtlenek, így a világ határain túlra is bepillantást engedtek. Aki szereti a Deine Lakaien-t, a Subway To Sally-t vagy más középkori hangzású gótikus-elektro zenét és kellemes egyensúlyt szeretne hallani az elektronikus és a "kézzel készített" zene között, annak ezt a zenekart különösen élőben érdemes hallgatnia.
Sietnünk kellett, a kiszínpadon a német Chrom kezdett. Az elektropop zenekart 2007-ben alapította a két zenész, miután felfedezték a munkahelyükön, hogy mindketten a dallamos, táncolható elektró hangzásokat kedvelik. Az együttes neve a keresztnevük, Christian és Thomas betűiből áll. A banda híd az EBM és a club elektró szintéziséhez és ha színpadi show-ról van szó, meggyőző keveréke a futurepopnak és a szintipopnak mind érzésben és mind erőben. Best of koncertet hallhattunk, „Loneliness”, „Memories”, „Start of Something New”, „Staring At The Sun”. Bár az énekhang olykor nem volt a helyén és a hangosítás sem volt a topon, mégis sikeresen felelevenítették a 80-as évek szintipopját és sikerült kellő mennyiségű nyersséget is hozzáadniuk a hangzásukhoz.
Ha még nem táncoltál eleget, kiengedhetted a gőzt a Noisuf-X alatt. A zenekar vezetője, Jan Loamfield és egy másik bandatársa állt a színpadon a laptopja mögött és felforralták a tömeget. Az énekesnek három különböző projektje van. A Noisuf-X kezdetben egy szám címe volt, amelyet az X-Fusion idején adott ki. Erre a számra alapozva született meg ez a mellékprojekt, ami a harmadik, alias Stoppenberg Loamfields mellett foglalja el az idő nagy részét – és ez jól is van így! A techno és a ritmus 'n' noise keveréke találkozott az EBM ipari hatásokkal. Együtt alkottak egy brutális keveréket, amitől a táncparkett megremegett! Hiányoltam a "Hit Me Hard" klasszikust.
A 90-es években a Tyske Ludder az egyik legsikeresebb őskövület volt az elektró szcénában, aztán az urak hirtelen eltűntek a színről, hogy aztán még jobban megünnepelhessük a visszatérésüket a kisszínpadon. A banda mindig is egy kicsit más volt – és pozitív értelemben: provokatív, hiteles és mindig ékesszóló. A jó öreg EBM szerkezetek a megszokott nyers, de csak mérsékelten torz énekhangokkal együtt továbbra is a dalok alapszerkezetét alkották. Ezen kívül ezúttal sokkal érdekesebb és összetettebb szinti hangzások is helyet kaptak, amelyek több egyéniséget és frissességet adtak a daloknak. A nótákat mindig minták és többnyire német szövegek gazdagították. Az agresszíven morbid szövegek izzó társadalomkritikai témákkal köszörülték be magukat a tudatba, miközben ütemek és csillogó, sistergő szintifelületek halmaza ereszkedett a hallgatók fölé. Hatalmas pogózás alakult ki a „Narziss” és a „Meskalin” alatt, a dobos is lehozta közénk a dobját, ott is hagyta, hogy püföljék a rajongók. A „Panzer” közben a két szintis kék és sárga füstbombát fogott a kezében, az énekes pedig egy Putyin álarcot vett fel. Energikus koncertet adtak, ami mind az old school EBM-rajongóknak, mind a modern hard elektrósoknak tetszett.
A lassan 30 éve létező berlini elektrót és future-pop-ot játszó Solitary Experiments-et igazából senkinek sem kell már bemutatni. Rengeteg szeretet áradt a Club színpadról, a színben tökéletesen passzoló piros ingű, fekete nyakkendős zenekar mint mindig ünnepelte rajongóit és többször is hangoztatta, hogy csak azért vannak itt, mert mi mindannyian létezünk. A kezek (és a mobiltelefonok) felemelkedtek, minden új dalnál hatalmas ováció és természetesen közönség éneklés. Igazi slágerparádét hallhattunk („Crash And Burns”, „Stars”, „Immortal”, „Trial And Error”, „Delight”, „Wonderland”), szintipop és EBM a javából, az eredmény egy olyan zene, amely egyszerre táncolható és bulizható, azonnal feldobta a hangulatot.
Sami Mark Yahya, szakmai nevén Faderhead, egy hamburgi elektronikus zenei producer kíméletlenül megmutatta nekünk, miért ő adja meg az alaphangot minden elektromos dolognak már jópár éve. Lüktető elektró, kellemes melankólia, ami arra ösztönözte az embereket, hogy belevágjanak a táncba. Az olyan darabokat, mint a „Swedish Models And Cocaine” és a „Destroy Improve Rebuild” lendületesen adták elő, remek volt a légkör a színpadon és a színpad előtt. A „No Gods, No Flags, No Bullshit” dalt az Eisbrecher-es Wesselsky támogatásával lett megénekelve. Mindenhol nagy volt a mozgás és az olyan számok, mint a „Generation Black” vagy a „Tanz Zwo Drei Vier” csak olaj volt a tűzre.
A The Mission egy 1986-ban alakult angol gothic rock banda. Az eredetileg The Sisterhood néven ismert zenekart Wayne Hussey frontember és Craig Adams basszusgitáros alapította, miután 1985-ben elhagyták a Sisters of Mercy-t. A banda kénytelen volt megváltoztatnia a nevét, miután Andrew Eldritch jogilag ezt követelte. Némi mérlegelés után a Mission-t választották, utalva a hittérítő küldetésre, amely Hussey mormon neveléséből következett. Mick Brown azonban máshogyan emlékezik erre, szerinte a név a kedvenc hangfalmárkájától, a Mission-től ered. Amikor a banda 1987-ben amerikai turnét tervezett, kiderült, hogy egy philadelphiai R&B zenekar már magáévá tette a nevet, így a zenekart ezt követően The Mission UK néven ismerték az Egyesült Államokban. Azon brit bandák közé tartozik, akiknek sikerült a semmiből stílusmeghatározó hangzást alkotniuk, ami sok-sok utód számára mintául szolgált. Olyan klasszikusokkal volt teletűzdelve a nagyszínpadi koncert, mint „Garden of Delight”, „Wasteland”, „Beyond The Pale”, az utolsó szám pedig nem is lehetett más, mint a nagysikerű „Deliverance”.
Utánuk a Blutengel következett, egy német elektronikus zenei csoport, amelyet Chris Pohl énekes hozott létre, miután szerződéses és jogi problémák miatt el kellett hagynia a Seelenkrankot. A dalokat férfi és női énekkel mutatták be („Engelsblut”, „Bloody Pleasures”, „Black”, „Dein Gott”, „Lucifer”, „Reich Mir Die Hand”), a szövegek elsősorban németül és angolul íródtak, általában a gótikus fikcióban megszokott témák köré összpontosultak, mint például a szerelem, a vámpírizmus, a szexuális fetisizmus, a halál és a halhatatlanság. A banda zenei stílusát Chris dark popnak nevezte el, amin keresztül sok éven át sikerült megtöltenie a szíveket morbid melankóliával, a termeket pedig rajongók tömegével. A siker pedig magáért beszélt: táncolható elektronika, mély érzéki éneklés, ami Ulrike Goldmann vágyakozó hangszínével váltakozott és a lélegzetelállító nagyszínpadi show, tele pátosszal, tűzzel, rengeteg művérrel és nagyszerű gesztusokkal, az előadóművészek bujaságával körítve. Itt maximális törődést kaptunk a morbid, sötét esztétikából, amitől megfagyott a szívünk. Ez már nem is koncert volt, hanem mise a sötétség tiszteletére!
A nagyszínpad műsorát a Nitzer Ebb angol EBM együttes folytatta. Nagyon kevesen voltak rájuk kíváncsiak és elég sokan otthagyták a koncertet, amint kiderült, hogy McCarthy helyett Harris vette át a frontember szerepét. Valahol az EBM és a techno kereszteződésében előadott „Murderous”, „Join In The Chant” , „Let Your Body Learn”, „Control I’m Here” a tekintélygyűlölet, az erőszak és a harag témáit boncolgatta.
Mi átmentünk a kisszínpadra, ahol a Covenant játszott. Egy olyan világban, amely fokozatosan sötétségbe borul, jobb, ha megtanulunk a homályban látni. Az öt svéd eleget gyakorolhatta ezt volt szülőföldjük sarki éjszakáin. A kemény gitárfalak helyett azonban olyan hangszerelésekre támaszkodtak, amelyekre a drum 'n' bass vagy trip hop rajongói is táncolhattak. Eskil Simonsson alapító tag és énekes számára soha nem létezett ok arra, hogy feladja az elektró hangzás folyamatos csiszolását, ezért is lett a trióból kvintett és egyesített erővel „Figurehead”, „Dead Stars” és az elmaradhatatlan „Call The Ships To Port” dalokkal vittek fényt az éjszakába.
Az első nap utolsó nagyszínpadi fellépője az ASP ft. The Little Big Men volt. De ki a fene a Little Big Men? ASP-rajongók ezrei tették fel maguknak ezt a kérdést, amikor a gótikus regényrockerek bejelentették, hogy ezt a titokzatos bandát támogatják a turnéjuk során. Mint kiderült egy álom vált valóra annak a három román fiúnak, akik az ASP-vel turnézhattak. A semmi közepén élő srácokat egy barátjuk ismertette meg az ASP zenéjével, aki 2012-ben elvitte az egyik cd-t egy buliba. A zene annyira lenyűgözte őket, hogy felmerült az az ötlet, hogy felhasználják a dalokat, hogy javítsanak a németükön. Hamarosan az ASP német és angol számait énekelték és nagyon jól szórakoztak a kórushangok kipróbálásán, melyekről aztán megtudták, hogy egyetlen személy énekli a CD-n! Körülbelül három évig csinálták ezt, rendszertelenül és csak szórakozásból, csak maguk miatt. De az egyik barátjuk titokban készített egy kis videót és elküldte az ASP honlapján megtalált címre, akik aztán továbbküldték Alexander énekesnek, aki e-mailt írt barátunknak, hogy csatlakozhatnak a következő turnéhoz. A többi már történelem. A mester és emberei pedig valami egészen rendkívülit varázsoltak a színpadra és új köntösbe öltöztették „Ich Bin Ein Wahrer Satan”, „Sing Child” és „Ich Will Brennen” dalokat.
Aki még bírta erővel az táncolhatott a Disco Hangárban vagy pogánykodhatott a középkori vásáron.
Vasárnap délelőtt a svájci goth'n'roll Hell Boulevard kezdett a nagyszínpadon. Zenéjük úgy hangzott, mintha halottaknak szóló parti lenne, a gótikus hangzások kiegyensúlyozott keveréke egy jó adag rock 'n' rollba mártva. Váratlan gitárszólókkal, zongoratrükkökkel és az énekes mély, füstös hangját simogató szintetizátorok enyhe visszhangjával rohant előre a kvartett.
A kisszínpadot a német darkwave Oul nyitotta meg. Filmzenéket készít a melankolikus álmodozóknak, muzsikát a pszichedelikus mélységbe való utazásokhoz és dalokat az örökkévalóságnak. A jelen lévők felfedezték a lassúság végtelen boldogságát.
Tovább folytatódott a nagyszínpadi metálkodás, a 2013-ban alapított német Aeverium nyűgözte le a rock, metál és sötét alterzene kedvelőit, majd őket követte a gótikus, indusztriális és metál hatásokat ötvöző német Unzucht.
A svéd poszt-punk királyai, a Then Comes Silence a végzet és a sötétség felé vezető utazásra vitte a kisszínpad hallgatóit. A 2012-ben Stockholmban alapított kvartett a dübörgő rockritmusokat a pszichedelikus-hipnotikus góttal ötvözte, tökéletes szimbiózist hozva létre.
Az utánuk következő müncheni A Life Divided fergeteges szintetizátoros dallamai mozgásba lendítettek bennünket és visszaforgatták az időt a nyolcvanas évekbe a fülbemászó dallamokkal és nagy pophimnuszokkal, egyik ilyen volt az Alphaville-féle „Sounds Like A Melody”. Ugyanakkor az érzelmes éneklés és a dinamika az itt és most jelei. A balladaszerű hangokat kemény, táncolható részekkel egyesítették, a magával ragadó dallamok találkoztak a precíz gitárriffekkel, az alternatív sötét és az elektronikus részekkel.
A svájci The Beauty of Gemina dalszerkezetei olyan szomorúsággal párosultak a nagyszínpadon, ami nem is lehetne kísértetiesebb, az elidegenedett komolyság forgatagába vonzotta a hallgatót, amely egyszerre volt keserű valóság és édes menekülés.
A kisszínpadon morajlott az elektro/techno/industrial/EBM projekt és feltöltött minket energiával. A két táncosnővel megerősített drezdai Soman minden fekete táncparkett szerves része, dübörgött a basszus és az ember nem tehetett mást, mint transzban táncot lejtett az őrjöngő ütemekre.
Eközben a pogányok a nagyszínpad előtti részen az erlangeni Feuerschwanz középkori rock és metál muzsikájára rúgták fel a port. Stílusukat "középkori népi komédiának" jegyző zenekar általában triviális, komolytalan és hedonista alapüzenetté redukálja a témáit („Schubsetanz”). A szövegek gyakran durvák, piszkosak és a kritikusok sem túl gyakran fogadták pozitívan őket. Egy másik téma, amely ismételten utat talál a dalszövegekben és egyben a zenekar mottója is, a Met („Metfest”). Meglepetés volt mindenkinek az O-zone feldolgozás, a „Dragostea Din Tei”. Epikus, ritmikus, táncolható és tele energiával.
Siettünk vissza a kisszínpadra, ahol a svéd Ghost metál együttes egykori tagjaiból álló titokzatos Priest a 80-as évek sci-fi-jének gótikus hangzásvilággal kevert neonfényeibe dobott be minket. A bandának rejtélyes és zavaros története van. Új énekessel és még újabb külsővel tértek vissza, miután az előző énekes, Tom Åsberg (aki Ginger Khan néven is ismert és jelenleg a Seadrake szintipop bandával dolgozik) három éve elhagyta a bandát. A banda három zenészből áll: Mercury, Salt és Sulphur. Mercury az énekes, őt Waterként ismerhettük, mint a Ghost basszusgitárosát. Salt billentyűs hangszereken játszik és az Air néven ismert Ghost billentyűse volt. Sulphur egy további billentyűs és programozó. A zenekar mögött álló elsődleges kreatív erő, Linton Rubino, aki régen a szintis volt a Priest-ben, ma már Mercury énekét adja elő. Bár nem rendelkezik Åsberg énekkarizmájával (érthető, mivel Tom klasszikusan képzett énekes és táncos is), de nagyon sokat fejlődött hangilag. A jeges szintetizátorokat és dübörgő dobokat szállító együttesnek pár hete jött ki a legújabb, 3.0 néven is ismert Body Machine albuma, amiről hallhattuk a „ A Signal In The Noise” és a „Nightcrawler” dalokat és kislemezről a "Let Your Body Go”-t, ami már egy energikusabb, klubbarátabb irányt sejtet, így talán az első inkarnációhoz közelítő magasabb tempójú és sokkal erősebb táncparkett hangzású számokat fogunk a jövőben tőlük kapni. Természetesen a régi nótákra ( „The Pit”, „Vaudeville”, „History In Black”, „Neuromancer”, „Obey”) volt a legnagyobb tombolás. Lehet, hogy ennek a bandának a tagjai nem papok a szó valódi értelmében, de mégis sikerült terjeszteniük a synthwave tanát és megtérítettek minket.
A Club színpadon fellépő Diorama 1996-ban alakult német elektropop zenekar. Nevük metafóra, amely képviseli a zene, mint művészi kifejezési forma fogalmát. A többrétegű szintipop dallamos melankóliával és kísérteties elektronikával párosult. A dallamok hol pörgősek, ritmusokkal alátámasztottak voltak („Why”, „Her Liquid Arm”, „Synthesize Me”), de előadtak melankolikus balladákat is („Kein Mord”, „Gasoline”). Zene hallgatóknak, táncosoknak és gondolkodóknak egyaránt.
Ronan Harris teljes szimfonikus zenekarral örvendeztetett meg minket, nagyszínpadra állt a VNV Nation Classical és igyekezett minden felejthetetlen dalt („Further”, „Standing”, „Legion”, „Illusion”, „Nova”) klasszikusan pazar köntösbe öltöztetni. Aki azt gondolta, hogy egy szerzemény nem lehet epikusabb, nagyobb és lélegzetelállítóbb, annak csalódnia kellett, sokan pityeregtek is körülöttünk.
Na de vissza a pörgősebb zenékhez. A 2002-ben alapított német Rotersand nem arról ismert, hogy megállás nélkül turnézik, ezért a rajongók különösen nagy izgalommal várták már őket a kisszínpadra. Dallamos EBM, trance és más hatások keveredtek a rendkívül intelligens, introspektív szövegekkel. Lendületesen kezdtek az „It's About Us” című dallal, a hallgatók pedig úgy szívták magukba a ritka pillanatokat, mint a szomjanhalók a sivatagi oázis vízét. Nemcsak a közönség volt a rég elveszett elektró-álmok delíriumában, tisztán lehetett látni a szelídítők örömét is, hogy végre újra felléphettek. A „Torn Realities”, „Electronic World Transmission” és a „Exterminate Annihilate Destroy” a koncert vége felé ismét felkapta a helyükről az éppen pihenőket. Rascal és Krischan folyamatosan bombáztak minket, mi pedig készségesen átugrottunk minden égő "dalkarikán", amit elénk tártak.
A bécsi Nachtmahr a L’ame Immortelle-s Thomas 2007-ben létrehozott szóló projektje, egy ipari orgia, ami nem ismert határokat és soha nem hallott erkölcsről, mértéktartásról vagy irgalmasságról. A túlzást, a vadságot, a határtalant képviselik mindannyiunkban. Hangos, basszusos, megalkuvást nem tűrő és erejében pusztító osztrák harci gépezet mindent lekaszált, ami az útjába állt és számtalan élő csatájával világszerte megerősítette megingathatatlan hírnevét táncdiktátorként és háborút üzent a táncparkettnek. Két egyenruhás lány és a bandatárs a laptopok és szintetizátorok mellett volt a segítségére. A dalok abszolút hatalommal bírtak és választási lehetőséget adtak a hallgatónak, hogy szeresse vagy utálja őket. Nem volt középút. Az énekes minden dallal („Weil Ich's Kann”, „Mädchen In Uniform”, „Tanzdiktator”, „Can You Feel The Beat?” és a Second Decay-es „I Hate Berlin” feldolgozás) megbirkózott velünk abból a célból, hogy csak táncolni akarjunk. Mi pedig engedelmeskedtünk a parancsnak és átadtuk magunkat az apokaliptikus, sötét és basszus-vezérelt hangoknak.
Átnéztünk a nagyszínpadra is, ahol a The Sisters Of Mercy zenélt. Andrew Eldritch és Gary Marx hívta életre 1980-ban, Leedsben. Az együttes a nevét Leonard Cohen Sisters Of Mercy című számáról kapta. Zenéjükre főleg a gothic rock hullámok hatottak. A zenekarnak 3 stúdióalbuma van, a legutolsót 1990-ben adták ki, amikor a lemezcégük elleni tiltakozásul leállították az új lemezek kiadását, akiket alkalmatlansággal és jogdíjak visszatartásával vádoltak és nyomást gyakoroltak a csoportra, hogy adjanak ki legalább két stúdióalbumot. Soha nem szerződtek másik kiadóhoz és nem adtak ki új anyagot, annak ellenére, hogy számos új dalt bemutattak már élő szettjeikben. Bár show tekintetében szokás szerint viszonylag kevés dolog történt (amit nem feltétlenül kell kritikának tekinteni), de legalább a zenészek most talpig feketében léptek fel és rendesen látszódtak a lenyugvó nap fényeiben a ködhiány miatt, így adták elő az olyan klasszikusokat, mint a „Temple Of Love”, „This Corrosion”, „More”, „Lucretia My Reflection” vagy „First And Last And Always”.
A Front Line Assembly nevű kanadai indusztriális metál zenekar 1986-ban alakult meg Vancouverben. Holott a több mint 30 éves múlttal legendás státuszt élvez az EBM és az indusztriál közötti térben, valahogy nagyon kevesen álldogáltak a Club színpad utolsó fellépőjére várva. Minden homályosnak tűnt, sűrű füst és strobó borította be a kisszínpadot, ami főleg a szemüvegviselőknek és a fotósoknak nehezítette meg a dolgát. A műsor pontosan egy örök bevezetőnek tűnővel kezdődött, ami alatt eleinte nem sok minden történt a színpadon. Két zenész a billentyűknél, kicsit statikusnak, lágynak tűnt minden, még a kicsit később érkező dobos sem változtatott annyira rajta. Csak akkor szabadult el a műsor, amikor maga a mester lépett a színpadra, lelkes tapsot is kapott. Bill Leeb rengeteg kalapácsütéssel, fűrészelő ütemekkel, kemény riffekkel rendelkező setlistával („Plasticity”, „Resist”, „Mindphaser”, „Millenium”) készült. A főnök szabadon engedte mozgási vágyát, ami a tágas színpadnak köszönhetően is lehetséges volt.
A második napot a német Eisbrecher zárta a nagyszínpadon. Lehet őket szeretni vagy utálni, de nem vádolhatjuk őket azzal, hogy ne égetnék fel minden esetben az előttük lévő teret. Közel 1,5 óra erővel, slágerekkel („Verrückt”, „Himmel, Arsch und Zwirn”, „This Is Deutsch”, a Megaherz-es „Miststück” vagy a Falco -féle „Out Of The Dark”) és kemény beszéddel. A banda nem a visszafogottságáról ismert és hatalmas zenei pofont adott nekünk a nyers ütemekből és kritikus szövegekből, a lendületes indusztriális hangzás pedig felébresztett mindenkit.
Hivatalos afterparti hiányában a pogányfaluban, a sátrak között, illetve a wc-k előtti részen gyűltek össze az emberek közös táncolásra, dobolásra, éneklésre. Mindenkin látszódott, mennyire örül, hogy ismét felszabadultan bulizhatott, sok volt ez a korona miatti három év kiesés.
Összességében egy sikeres fesztivált zártak a szervezők. Újdonság volt a zárt Hangar kiiktatása és a nyitott Club színpad megnyitása. Ezzel a létszámstoppot megszüntették, viszont a középre állított fedett keverőpult sok helyet elvett és a látásban is akadályozott minket. A két színpad közötti távolság is megnőtt, többet kellett gyalogolni és vigyázni a földön pihenő látogatókra, nehogy rájuk lépjünk. Arra azonban ügyeltek a rendezők, hogy ne az árusoknál vásárlók közt kelljen áthaladnunk, a boltosokat a két színpad széle mellé költöztették el.
Pár név már felkerült a következő évi felhozatal közé és hamarosan újabb fellépők neveit ismerhetjük meg. Találkozzunk jövőre is Hildesheim-ban! M'era Luna 2023, jövünk!
(a fesztivál látogatóiról Zámbó Zorán készítette a fotókat)
