Pierre Schaeffer és Edgar Varése mellett általában az Észak-Rajna-Vesztfáliai születésű Karlheinz Stockhausent szokták a XX. századi kortárs klasszikus és kísérleti zene legfontosabb alakjaként, sőt sokszor egyenesen az „elektronikus zene atyjaként” emlegetni. Bár Stockhausen nem csak elektronikus és konkrét zenéket komponált, mégis az irányzat egyik legfontosabb zeneszerzője volt. A 70-es 80-as évek összes jelentős, kísérletezősebb zenével foglalkozó előadó példaképének tekintette (mivel német volt így elsőször krautrock előadókra volt hatással, gyakran hviatkozott rá a Kraftwerk és Tangeriene Dream is, de hatása – rajtuk keresztül és tőlük függetlenül is – mind a mai napig érezhető napjaink experimental és industrial zenéin.
Stockhausen 1928-ban született egy Mödrath nevű kis településen. Altenbergben nőtt fel, ahol a katedrális kántorától tanult meg zongorázni. Már gyermekkorában lenyűgözték a klasszikus zenék mellett a különböző zajok, állítólag egyik kedvenc játéka egy kalapács volt, amivel a házuk berendezéseit ütögette, csak hogy meghallgassa, hogy szólnak. Fiatalkora sajnos nem volt épp vidám, édesanyja (aki szintén zongorázott) testvérei születése után elmegyógyintézetbe került, majd 1942-ben meghalt és mostohaanyjával sosem volt jó viszonyban. Édesapját a háborúban vesztette el, ő 1945-ben, Magyarországon halt meg. 1942-től Xantenben tanult tovább zongorázni, illetve hegedülni és oboázni is, majd 1944-ben behívták, a háborúban a fiatal zeneszerző felcserként dolgozott.
A háború után Kölnben tanult zenepedagógiát, illetve Cologne-ban germanisztikát. 1950-ig nem nagyon érdeklődött a komponálás iránt, míg nem ’51-ben Párizsban találkozott Olivier Messiaennel és Darius Milhauddal, akiktől zeneszerzést tanult. 1953-ban visszatért Németországba, ahol az NWDR, a Nordwestdeutscher Rundfunknál (Északnyugat-Német Távközlési intézet) kapott állást majd 1954-től fonetikát, akusztikát és információelméletet tanult Bonnban. Ezen tanulmányai alapozták meg későbbi, zeneszerzői munkásságát.
Első műveit 1952 táján publikálta, ekkor elsősorban a dodekafónia és a szerializmus (Arnold Schönberg módszere, századeleji komolyzenei irányzat) továbbfejlesztéseként létrehozott új irányzatban, a punktualizmusban alkotott, amely lényege, hogy a zeneszerző előre meghatároz bizonyos zenei hangokat, azok ritmikai és dinamikai értékével, majd ezen „pontszerű”, diszkrét hangokból hoz létre egy zenei sorozatokból álló kompozíciót. A Végeredmény így meglehetősen érdekes, „hideg”, éteri hatást kelt (Kreuzspiel, Klavierstücke I-IV).
Persze ez még csak a kezdet volt, Stockhausen mindig szeretett szélsőségesen kísérleti zenéket komponálni, nem érdekelte, hogy kinek tetszik és kinek nem, továbbá magát sem kímélte, jóformán egész nap dolgozott. 1953-ban Schaeffer konkrét zenei stúdiójában készítette el a Konkrete Etüde, majd munkáját „otthon”, az NWDR-ben folytatta, a két elektronikus tanulmánnyal (Studie I, II), amely különböző szinuszhullámokból összeállított „dallamokból” és a Gesang der Jügendlige (A fiatalok éneke) című kompozícióval. Ez egy gyermekkórus énekének apró elemeire bontott hangmintáiból állt.
A hatvanas évektől főleg kórusműveket és nagyzenekarra írt darabokat komponált. Ez utóbbiban a koncepciója az volt, hogy az élő, hagyományos hangszerek elektronikus jelgenerátorok és szűrők keltette hangokat kísértek (Mixtur). 1960-ban komponálta a Kontakte című művét, amely talán a legismertebb kompozíciója majd 1969-ben a Hymnen (Himnuszok) című konkrét zenei alkotást, amelyben ismét kórusműveket: országok, népek himnuszait használta fel. 1970-ben publikálta a Mantra két zongorára és elektronikára című művet, amely szintén a legismertebb művei közé tartozik. A hetvenes években Stockhausen fokozatosan magába fordult és különböző tévképzetekben kezdett el hinni, azt állította, hogy a Sziriuszról származik és idegen, éteri hangzású zenéjét is onnan hozta. Erről is szól az 1977-ben megjelent Sirius c. operája.
Még két fontos művéről tennék említést, amelyek talán a legmeghökkentőbbek mind közül, az egyik az 1993-ban befejezett Helikopter-Streichkvartett, amelyet egy vonósnégyesre és helikopterekre írt, amelyek egy szabadtéri színpad körül, megadott útvonalakon repülnek el a közönség felett. Minden helikopterben a kvartett egy-egy tagja ül és a hangszerek hangjait (amely így összekeveredik a helikopterek hangjaival) rádión juttatják el a közönséghez. A másik, talán legnagyobb szabású műve, a Licht (Fény) című operaciklusa, amely összesen 29 órás.
Stockhausen 2007-ben, 79 évesen egy váratlan szívrohamban hunyt el. Tulajdonképp’ neki köszönhető nem csak a kísérleti zenék léte és létjogosultsága, hanem igazából minden elektronikus zenéé.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
