Kőrösi Csoma Sándor

Im, itt a csúcs! a sokaság alant
Él, ahol lehet.
Ő hős: nem élni, de tudni akart -
S lenn kap sírhelyet?
Fenn a helye, hol felhő, meteor
És villám lobog,
Csillag jön s megy , vihar gyönyöre forr;
Csend, hints harmatot!
A nagy szándék a bérctetőre hág
S végül elpihen,
Még dicsőbben, mint hinné a világ,
Él s hal odafenn.

/Browning, Weöres Sándor fordítása/

Talán furcsának tűnik, hogy a tibettudomány megalapítója, egy új tudományág atyja és világhíres kutatója a finnugor állásponttal szembehelyezkedett, a magyar nyelv eredetéről és a magyarság őstörténetéről másképpen gondolkodott. A "hivatalos bibliográfia", a Csoma kutatók nagy többsége az utazó életútját hasonlóképpen kezeli. Ezek szerint Kőrösi életében a tibeti szótár csak egy kitérő volt (sőt lemondás az őshaza-kutatás eredeti terveiről), s nem függ össze őstörténeti elképzeléseivel, melyek csupán a reformkori hazafiság túlfűtött légkörében gyökereztek. Létezik azonban olyan felfogás is, hogy a nagyenyedi évektől göttingenen keresztül az egész életút ennek a szemléletnek az oltárán áldoz, minden tanulmányát és kutatását ennek bizonyítására szentelte. Akadnak, akik a göttingeni tanárai, Eichhorn és Blumenbach* szerepét emelik ki, ám alátámasztani látszik számtalan ténnyel az, hogy a szkíta-hun-magyar-ujgur rokonláncolat elképzelésének már kezdetektől híve volt, s tanulmányainak minden momentuma erre épült. 1825-ben, a kényesen-kényelmetlenül induló szabáthui tartózkodásakor kelt levelében így nyilatkozik: "A liberális tudományok között legkedveltebbjeim voltak a nyelvészet, a földleírás és a történelem. Igaz, hogy hittani tudományaim hazámban tisztességes életpályára készítettek elő, de hajlamom a fentemlített tudományok felé ösztönzött és arra késztetett, hogy tágasabb tért keressek behatóbb mívelésök végett." Korai elkötelezettségéről hűen vall egy fennmaradt anekdota, mely ugyan valószínűleg csak legenda, de tükrözi azt, hogy egykori diáktársai miként vélekedtek róla:
"Csoma Sándor, még szolgadiák korában, a tanári szobában török vendégeket szolgált ki; török tudósok voltak, akik baráti látogatást tettek a nagyenyedi kollégiumban. A beszélgetés nehezen ment, mert az enyedi professzorok nem tudtak törökül, a törökök meg latinul. A szolgadiák önkéntelenül elkottyantotta magát, lefordítván az egyik professzor szavait törökre. Általános elámulás! A kérdésekre a szolgadiák elmondta, hogy a kollégium könyvtárában talált egy török nyelvkönyvet, és szabad idejében abból tanulgatott."** Érdekes következtetéseket vonhatunk le későbbi (1821, Teherán), nagyenyedi tanáraihoz írt leveléből: "aki ezen célból utánam indul, Konstantinápolyban a török nyelvet megtanulván, ezzel az egy nyelvvel bátran elindulhat."
Ebből is világosan kitűnik, hogy az ifjú Csomát elsősorban a magyar nyelv és ebből kifolyólag a magyarság eredete érdekelte. Igen sokat köszönhetett prof. Herepei Ádám enyedi tanárának, akit egy eddig kiadatlan kézirat alapján szintén az ujgur elmélet hívei között tarthatunk számon. A magyarok érdeklődése ebben az időszakban a török hódítás visszahúzódása révén egyre inkább Ázsia felé fordult, s a hagyomány is azt tartotta, hogy a honfoglalók Ázsiából indultak el, de egy részük visszatért a keleti őshazába, ahol eredetileg is maradtak hátra magyarok. A XIII.századi Julianus barát utazásának története is elevenen élt a kor szellemében. A lebilincselő és izgalmas Herepei-előadásokon felbuzdulva Csoma és két diáktársa 1806-ban ünnepélyes fogadalmat tett, hogy tanulmányaikat befejezve felkutatják nemzetük őshazáját. S hogy az ujgur elmélet fonalán elindulni megalapozott volt, alátámasztja több korábban született tanulmány is. Az elmélet első magyar követője a jezsuita Pray György, aki az 1756-ban az ujgurokról publikáló francia kutató Deguignes írásaira hivatkozik, s ezt követi Budai Ézsaiás iskolateremtő munkája, mellyel nagy valószínűség szerint Kőrösi Csoma Sándor is találkozott. "Sokkal hihetőbb ugyanakkor, hogy az Ungarus és Hungarus nevezet az ujgur Un Uigur névből lett, melyből a magyarok neveztettek, midőn Ázsiából kijöttek vala." Teheránban 1820-ban a Nagyenyedi Kollégiumhoz intézett levelében írja Csoma: "látván, mennyire különbözék nemzetünk mind nyelvére, mind characterére, mind öltözetére nézve minden más európai nemzetektől, micsoda nagy bizonytalanság uralkodjék az egész tudós világban, nemzetünk eredeti lakhelye, elszármazása, régibb történetei, nyelvünk más nemzetek nyelvével való atyafisága felett, továbbá micsoda helytelen vélekedései legyenek a külső íróknak, … utoljára látván mennyire eltévelyedtetnek légyen némely tudós hazánkfiai."
A Kuma folyó a Kaukázus észak-keleti lejtőjén ered, a Kaszpi-tengerbe ömlik. Legfontosabb mellékfolyója Bojvala, melynek torkolatánál állt Magyarvar. Turkolly Sámuel 1725-ös kaukázusi magyarokról szóló beszámolójában egy várromot ismertet: "azon magyarok lakóhelyére reá akadtam … a Magyarok királya pedig lakott Kuma nevű folyóvíz mellett, melynek palotái jól lehet rongyosak, de még ma is fenn állanak, és azon helyet ma is hívják pogány nyelven magyarnak." Az útibeszámolót különböző források is megerősítik, mint például a szentpétervári akadémián dolgozó Bayer nevezetű tudós. Ő egy 1727-ben kelt útleírásra hivatkozik, melyet egy Gäber nevű utazó jegyzett fel: "régi, tekintélyes városra valló romok vannak, neve Madschar, s a magyar királyság alapítói innen származnak." A XVIII. század második felének minden híres kaukázuskutatója megemlíti ezt a különös romvárost, és a magyarokkal hozza kapcsolatba. A város neve több korabeli térképen is feltűnik, romjellel jelölik s a magyarokkal összefüggésbe hozó megjegyzéssel kiegészített. E század nevezetes magyar történésze, Pray György oldja fel az elnevezésben rejlő különbségeket is - "Madschar azaz Madzsar, amit mi lágyabban Magyarnak ejtünk." - a tények alapján feltételezi, hogy Árpád népe egy ideig a Parthus birodalom alattvalója volt. Ez a gondolat egészül ki a későbbiekben ismeretlen bizánci forrásokra hivatkozva Maurikosz császár hódításának történetével, aki a Mazar nevezetű várat is lerombolta.

" Ugyanis én az eddig valókból tökéletesen meg vagyok győződve, hogy eleink ezen a vidékről szállottak le mint cultus nemzetek a Krisztus előtti századokkal, s minekutána mai Perzsián, Arábián, Abesszínián által mentek volna, onnan visszatérvén és az említett birodalmakban, különböző időkben, különböző dinasztiákat formálván, Szírián, Asszírián, Örményországon, Grúzián és Oroszországon keresztül Európába kényszeríttettek menni a sok ázsiai revolúció miatt." Kőrösi Csoma Sándor szerint tehát a magyarok őshazája a mai Perzsia, ami azonban nem azt jelenti, hogy eleink hitvilága, hagyományai is ide kötődnének. Megrajzol azonban egy máshol eleddig nem közölt útvonalat a Kárpát-medencébe való bejövetelről. A hivatalos álláspont nem különösebb figyelmet szentel ezen megállapításoknak, mint ahogy a tibeti szótár megírásával kapcsolatos szándékát is kétségbevonható magyarázatokkal tálalja. Azt a pillanatot, amikor az Ázsia szívébe vezető út bezárulni látszik a megviselt, pénztelen Csoma előtt, s elhatározza a Leh-ből való visszatérést Lahorba, az életrajzírók többsége jelentős fordulatnak nevezi. Ekkor találkozik ugyanis össze William Moorcroft-tal*, s kapja kezébe az Alphabetum Tibetanum-ot. Hamarosan körvonalazódnak a tibeti-angol szótárral kapcsolatos feladatok és lehetőségek is. Ám az eredeti tervek feladásáról nem igen lehetett szó, sokkal inkább arról, hogy a tibeti kutatások közelebb segíthetik a távolabbi célok eléréséhez. Erre bizonyíték a Neumann báróhoz (londoni osztrák követségi titkár) intézett beszámolója* is: "Nem hiányoznak ugyanis Tibetben a történeti könyvek sem - azok közül többnek ismeretes a címe előttem, de megszerzésükre eddig alkalmam nem nyílt. Kétségtelenül kínai Tatárország rejtekei azok a helyek, ahol a magyar nemzet őshazáját keresnünk kell ... lelkünkben él valami kielégíthetetlen vágy az igazság megismerése iránt. Ázsiai vándorutam tárgya: kikutatni a magyarok első lakóhelyeit, összegyűjteni viselt dolgaik történeti adatait, és megfigyelni azt a hasonlóságot, amely több keleti nyelv és a mi anyanyelvünk között megvan." Ide tartozik még néhány megállapítás, ami a tibeti érdeklődést még alátámaszthatóbb megvilágításba helyezi. 1818-ban a mongol filológia megalapítója, a német orientalista Isaac Schmidt* azt állította , hogy az ujgurok nem törökök, hanem tangutok, s összekapcsolta őket a tibetiekkel. A fentieket támasztja alá a már említett Moorcroft azon kijelentése, mely szerint Kőrösi azzal a hazafias céllal hatol be Ázsia keleti részébe, hogy kiderítse milyen kapcsolatok fűzik a bothi (tibeti) néphez eleinket.
Kőrösi Csoma Sándor 58 évesen 1842-ben ismét vándorbotot fog, megkísérli a Lhasszába való eljutást. Egészségtelen, mocsaras vidékeken halad át gyalogosan, s megkapja a maláriát. Dardzsilingbe érkezve már súlyos lázas rohamok kínozzák, s itt éri utol 1842 április 12-én a halál. Tárgyi hagyatéka mindössze négy könyvekkel rakott láda, és szerény öltözéke. A számbavétel említ még két eltérő nyelven írott kéziratköteget is. Hogy milyen nyelven íródhatott eme két köteg papiros, az utókor még nem tudta megadni a választ. Vannak azonban olyan feltételezések, miszerint a két papírköteg ujgur írásokat tartalmaz, de ez jelenleg puszta felvetés. Az azonban nagyon valószínűsíthető, hogy Kőrösi Csoma Sándor 23 éves vándorlása során egyszer sem tett le 1806-ban tett fogadalmáról: megtalálni a magyarok őshazáját.