H.R. Giger

„A lény nagyjából olyan volt, mint valami kéz: rengeteg hosszú, csontos ujja a saját markába vájódott. A tenyér közepéből kurta, csőszerű képződmény állt ki, s izmos farok csavarodott a csukló alá. a kéz hátoldalán csak éppen sejteni lehetett egy sokszögű alakzatot, mely leginkább egy üveges pillantású szemre emlékeztetett. Undorító! Ha szem volt egyáltalán, és nem fénylő duzzanat… azt alaposabban szemügyre kellett venni. És a szem megmozdult; egyenesen a szemébe nézett.

A tojás felrobbant, az összecsavarodott farok hirtelen fölszabaduló energiája kiröpítette a kezet, amely széttárt ujjakkal ráugrott. Karját maga elé rántotta, hogy kivédje, de elkésett! A kéz rátapadt a sisaküvegére. A tenyér közepéből kiálló cső ott vonaglott az üvegen, amely sisteregni kezdett, aztán szétmállott. A lény behatolt az üveg mögé. Le kell tépnie magáról! A szája felé nyomakodott, körülfonta a koponyáját, csövét ledugta a torkán, hogy lélegezni sem tudott…”     (Alan D. Foster: A nyolcadik utas a halál)

Svájc turisztikai paradicsom, gazdag ország; a sajtok, órák, bankok és Giger hazája. Gigeré, akinek képei nálam BOSCH és DALI képeivel együtt A SZÜRREALIZMUST testesítik meg. Víziói szorongásaimat, félelmemet valami ismeretlentől, egy álmon túli másvilágot – lehet, hogy az A VILÁG? – visznek vászonra. Géniuszának nagysága elsősorban a meghökkentő fantáziáján, a részletek precíz kidolgozásán, s persze azon festői tehetségben rejlik, melyből csak párat szül egy évszázad. H.R.Giger Zürich elővárosának keleti részében született, Chur-ban. Egy szürke és deprimáló ikerházas negyed keskeny oldalutcájában látott napvilágot 1940-ben, betegeskedő gyógyszerész fiaként. Mint meséli, gyakran bújt el a pincében vagy az istállóban; a koromsötét bűvölte el a leginkább. 1962-től architektúrát és ipari tervezést tanul Zürichben. A festészetet eredetileg megveti – „Mindenki képes erre a hülyeségre” –, majd egy életre a rabjává válik. A ’60-as évek végétől már a modern szürrealizmus protagonistájaként ünneplik. Airbrush-pisztollyal kelti életre álomtájait, erotikus fantáziáit, furcsa hibridszerű teremtményeit. Zátonyra futott kapcsolataiból menekülve alkotta meg a hibridet, melyet „Biomechanoid”-nak nevezett el; „Ez a teremtmény harmonikus elegyét alkotja technikának, a mechanikának és a kreációnak.” „Szerelme” folyton kísérti és gyötri alkotóját, újabb lidércnyomásos műveknek a megalkotására sarkalva őt. A magasztalók mellett számos támadó is akad, különösen nagy botrányt keltett a Dead Kennedy’s borítóján látható festménye: nekrofilnek és pornográfnak bélyegzik. Pedig Giger nem tesz egyebet, csak saját magunkkal szembesít. Művészetében nincsen hely a sznoboknak, prűdeknek és álszenteknek! A gépek által megteremtett világ, a Biomechanoidok uralta jövőkép figyelmeztetés is egyben; önmagunk sírgödrét ássuk ebben a féktelen fegyverkezési és számítástechnikai versenyben. Klónozunk isteneket játszva, de Giger figyelmeztet: „A genetikai kutatás megtanít minket a további félelemre”.

A Zillo munkatársa zürichi otthonában kereste fel a deresedő mestert, mely a leírás szerint klausztrofóbikus zsúfoltságban van tömve mindenfélével, a gyűjtőszenvedélyét kielégítendő. Koponyák kuporognak a földön, tejeszacskók és macskaalmok az üres borosüvegek között; mindezek jól megférnek a fénylő Oscar-szobor társaságában…

Zillo: – Sok művész, aki munkájában halállal, fájdalommal és erőszakkal foglalkozik, megállapítja, hogy ezáltal minden félelmétől legalább részben megszabadul. Rád is vonatkozik ez a teória?

Giger: – Igen, bizonyos módon, bár nem ez az egyetlen kulcs a "gépezetemhez". Ha egy bizonyos félelmet lerajzolok vagy -festek, fel vagyok vértezve ellene, ha egy ilyen vízió tényleg bekövetkezik. Legalábbis remélem! (nevet)

Amikor a házadba először beléptem, úgy tűnt, mintha az agyad belsejében lennék. Nem lehet ez veszélyes, ha valaki állandóan a saját fantáziáival szembesítve látja önmagát?

Bizonyára igen. (vigyorog) Mindenek előtt azt állapítottad meg, hogy ebben a házban az összes szoba, éppúgy, mint a kertem, teljesen tele van zsúfolva mindenféle vacakkal. Erről a jelenségről olvastam egyszer egy pszichológiai folyóiratban, hogy az őrülteknek egyfajta ismertetőjele, hogy otthonukban semennyi teret sem hagynak maguknak, hanem valósággal mániákusan összegyűjtenek, és egymásra halmoznak mindent. A képeim is többnyire tele vannak zsúfolva motívumokkal és alakokkal… (nevet) Ebben a tekintetben igencsak őrült vagyok. Ugyanígy bizonyíték erre az elméletre, hogy nagyon sokat dolgozom tengelyszimmetriával, sőt, teljesen oda vagyok érte, hogy a képeimen és a lakásom berendezésében megvalósítsam ezt. Nekem meglehetősen elzárkózottnak kell lennem, nem igaz?

Az őrültség egy igen relatív fogalom…

Világos! Én magamat egyáltalán nem tartom őrültnek. Ezt megteszik mások nekem.

Már karriered elején fontos volt számodra a szürrealizmust populárissá tenni, míg az korábban egyfajta titkos tudomány volt?

Őszintén szólva, elsősorban azt akartam, hogy mindig komolyan vegyenek. De ez az igény az „Alien”-en való munkám óta meglehetősen odavan. Most „popsztárnak” tartanak, bár én a munkámat most is, csak úgy mint mindig, komolynak tartom. De logikus, hogy mindig fontos volt nekem lehetőleg sok embert elérni a munkámmal. Állandóan jól akarok élni a műveimmel úgy, hogy a művészeten túl semmi mással ne kelljen foglalkozni.

A karriered kezdetén a 60-as években egy sor vázlatot festettél, amiknek a „Zabálás a pszichiáterrel” címet adtad, és amikkel a pszichoanalízist a képtelenségig akartad vinni. Mi bajod Sigmund Freuddal és a téziseivel?

Minden, amit az analitikusok a képeim megtekintése után azokba belemagyaráztak, rémisztő volt, és egyáltalán nem tetszett nekem. Tehát túlélési okokból védekeznem kellett ez ellen. Bizonyos dolgokat nem szívesen hall az ember. És a pszichológia is szörnyen negatív, a világot egyfolytában a legsötétebb színekben ábrázolja. Meglehet, hogy a Föld a borzalom mentsvára, és az ember egy förtelmes teremtmény, de feltétlenül ehhez a felismeréshez kell jutnunk? Akkor már inkább a szürrealizmus, ami lemond mindenféle analízisről.

A képeiden a három alapszimbólum a csecsemőfej, a pénisz, és a halálfej. Ez mögött egy mélyebb jelentés rejlik?

Ezeket a motívumokat akkor kezdtem el használni, amikor az apám 1973-ban rákos lett. Azon a napon, amikor először megműtötték, csecsemőfejeket festettem, amelyeknek teste mint nyílt sebek hatnak. Rövid idővel ezután jöttek a péniszek, és – amikor apám meghalt – a halálfejek. Ez az én személyes indítékom ezeknek a szimbólumoknak a felhasználásához. De van egy politikai indíték is: én a túlnépesedés nagy ellensége vagyok, ennél fogva ez a három szimbólum nálam nagyon szorosan össze van kapcsolódva. Szilárd meggyőződésem, hogy a világon minden probléma azzal kezdődik, hogy mi emberek túl sokan vagyunk ezen a bolygón. A túlnépesedésnek egy non-individualitás a következménye, mivel egy ember csak akkor tudja a személyiségét kifejleszteni, ha van levegője az átlégzéshez.

Hogy nézne ki a Te privát paradicsomod – egy kicsi és áttekinthető világ, amiben mindenki mindenkit ismer, és mindenki az egyéni részét játssza?

Nem hiszem, hogy jó lenne, ha a világ csak különcökből és magának való emberekből állna, tehát mindenki úgy élne, ahogy mondjuk én teszem.

Mialatt a világ egyre nagyobb izolációban elmerül, úgy tűnik, hogy a Te népszerűséged még mindig növekszik. Hogy érzed magadat ebben a szerepben?

Nem jól, ez a fejlődés engem teljesen extrém módon meglep és visszataszít. Amióta az Interneten egy homepage képvisel engem, néhány User egyfajta félistenként tisztel, ez egyáltalán nem illik hozzám, és nem helyénvaló. Elkezdtem magamat komolyan a művészetnek szentelni, mert be akartam bizonyítani az apámnak, hogy ebből jól meg lehet élni. Szerinte a művészet egy kenyérkereset nélküli munka. Még mielőtt meghalt, meg tudtam neki mutatni, hogy az ítélete téves. Ez volt számomra a legfontosabb elégtétel.

Újra és újra az apa. Mintha egy egzisztenciális szerepet játszana az életedben és a munkádban, nemde?

Így van, ezt tette, és ezt teszi. Ennek biztos ahhoz is van köze, hogy gyógyszerész volt, én tehát egy gyógyszertárban nőttem fel. Apámnak gyakran küldtek ábrákat kelésekről, fekélyekről, csontvázakról, koponyákról. Ezeket mindig megnéztem, és mindez mindig nagyon erősen befolyásolt. És ott volt még a bélrák, ami nemcsak az apámat, de a nagyapámat is elvitte. Őt egyébként 48 éves korában. Na igen, én ma már 57 éves vagyok, ez valamelyest megnyugtat. Ez azt bizonyítja számomra, hogy a művészeknek nyilvánvalóan magasabb az átlagéletkora, mint a gyógyszerészeké. (nevet)

És mégis, minden életöröm mellett, a halál és a szex egy a művészetedben. Tulajdonképpen miért?

A koponyák és csontvázak már gyermekként is lenyűgöztek. Az első koponyámat még mint kisfiú kaptam az apámtól, ez teljesen elbűvölt. Különben állandóan szembesítve voltam a halállal az első szerelmem által, aki a depressziói miatt lelőtte magát. Vagy pont az apám és sok más személy halála által. A szex ugyancsak elég korán rabul ejtett. De éppolyan erősen, mint a szex, a halál is elbűvölt. Szex és halál; ezek a legerősebb pólusok az életben. És feltehetően a halál mélyen benne rejlik a szexben. A franciák nemhiába hívják az orgazmust „kicsi halál”-nak. Én mindkettő után vágyakozom.

Minden vágyakozásod – a halál, és az iránt, amit az általánosság erkölcstelennek nevez – mélyen a belsőmben Te mindig egy erkölcsbíró/moralista voltál…

Igen, az is vagyok. Ez valószínűleg nagyon sok rajongóm számára rendkívül rosszul hangzik, de ez így van. A moralista szó nagyon negatív színezetű, éppúgy, mint a „sátánista” és az „anarchista” fogalmak. Egyébként az első végleg nem vagyok, akkor sem, ha nagyon erősen érdeklődöm a sátánizmus és a protagonisták iránt. Anarchista sem vagyok, mert nem érdekel a politika. Ezenkívül nem vagyok dogmatikus, soha nem szeretném valamilyen írásnak elkötelezni magam. De minden tan érdekel, hogy aztán a számomra legjobbat kivegyem belőle.

Ez azt jelenti, hogy az összes tudományod/művészeted teljesen személyes?

Igen, mert az olvasmányokat és a zenét is, amit hallgatok, mint valami egészen személyesként értékelem. És mindez inspirál engem. Még egy nézőpont, amit meg kell gondolni: valószínűleg sok ember a sátánistát látja bennem, mert valójában az ég hagyományos ábrázolását nem igazán tudom elnyerni. Az nagyon unalmasnak tűnik – nincsenek csinos nők, nem történik semmi. A pokolban sokkal több minden történhet. De én itt művészi felcserélésről beszélek, és az ideálról, amit az egyház stilizált. Nem az égről és pokolról, ahogy azok feltehetően kinéznek. Számomra ez nem létezik. Szerintem minden embernek legfeljebb a személyes mennyországát, és a saját poklát kell kibírnia.

Ez konkrétan azt jelenti, hogy félsz a haláltól?

Nem, csak a meghalástól, a siralmas megdögléstől, mint ahogyan azt az apámnál is láttam. A halál, gondolom, egy egész mókás dolog lehet. Legalább valami újat nyújt – valamit, amit még nem ismerek.

Állítólag már nem hallgatsz zenét munka közben, pedig régebben ez egy nagyon fontos nézőpont volt…

Ez így van, régebben a zene sokkal jobban inspirált, mint most. Mindenek előtt egyébként a müncheni festő-komponista barátom Peter Frohmader, a „Gótikus zene keresztapja” darabjai. Elsősorban az ő „Nekropolis” darabjai a 70-es 80-as évekből nagyon lelkesítettek, néhányat közülük használtam a rövidfilmjeimben is. Talán ez az egyetlen zene, aminek tartóssága van nálam.

Állítólag nincs már kedved a festéshez, a művészetek más fajtáival akarsz foglalkozni. Miért?

57 éves vagyok, körülbelül 35 éve festek – szerintem mindent megfestettem, amit meg lehetett. Ismétlést csak mások elvárásai miatt nem szeretnék folytatni, mindig valami újat szeretnék csinálni. Mostanában barkácsolok, rajzolok és faragok. A festésnél már tudom, mi a dörgés, itt már semmit nem kell magamnak bebizonyítanom. Nagyon sok mindent elértem. Holnap gond nélkül meghalhatok, anélkül, hogy valamit is elmulasztottam volna. Hogy őszinte legyek, ez egy nagyon megnyugtató gondolat…