Január után elég hamar duplázott az Algiers, a The Underside of Power most már egészében terítékre került ezen a forró vasárnapi estén a Dürer kert kistermében.
Ugyan szösszentem már egy beharangozót az atlantai quartettről néhány hónapja, de úgy gondolom megérdemel kicsit teljesebb körbejárást, ha már négy óra alvás után még mindig a Blood cikázik a hallójárataimban.
Franklin, Ryan és Lee együtt nőttek fel és zenéltek Atlantában - "arc nélküli külvárosi otthonok, történelmi amnézia, Jézus a megaposztereken - Bush déli falansztere". Hivatalosan Algiersként 2007-ben már londoni székhellyel alakultak meg, négyesfogattá a Bloc Party dobosával váltak 2015-ben. Harcos, politikus nézeteiket már nevükben is hordozzák: az algír gyarmati háborúk véres emlékét. Markánsan adnak egyébként hangot mindannak, ami nem tetszik elhagyott hazájukban, röpiratok és esszék formájában terítékre kerül Atlanta hanyatlása, 9/11, elsősorban azonban a radikális afrikai amerika-politika.
Teszik mindezt egy elképesztő zenei terítéssel. Bevallott hatásaik a zenei szellemiséget tekintve a Throbbing Gristle-től a The Birthday Party-n át a Public Enemy-ig terjed - (hűha), a legjobb értelemben. A hangzást illetően minden beszámoló a gospel hatását említi, ami a zenekar politikusságának függvényében már nem is annyira meglepő. Az amerikai földre behurcolt rabszolgák vallási életében ez volt a kifejező zenei eszköz, mely az evangéliumi tanításokat érzelmektől túlfűtve egyházi közösségben megélte.
Namármost. Ne képzeljük el az Algierst megilletődött ájtatos fickókként. A gospel mellé ideszúrnék még néhány jelzőt, zavarkeltés gyanánt. Post punk, psychedelic soul (black rock), punk blues, experimental breakcore, avant-garde noise... Mindez puskaporos elegye nagyjából mintegy kartácságyú a hallójáratoknak fordítva - csodálatos zenei kásába mártott kristálytiszta hang Franklin James Fisher rendkívűl hiteles előadásában.
Ennek a nem mindennapi eseménynek voltam századmagunkkal szem és fültanúja ezen a vasárnap estén-éjszakán. A felvezetésként játszó debreceni Ljubljana kicsit sem szocializálódott a Laibach opuszain, így olyannyira a komfortzónámon kívül rekedt előadásuk, hogy nem találtam kapaszkódót. Nem kritika ez egyáltalán, egyrészről nagyon lelkes örömzenét hallhatott a nagyérdemű, másrészről stílusában van jövőképe a négy fiatalembernek, ha a frontembert nem gázolják el fotóztatás közben az Ajtósi Dürer soron.
Az Algiers háromnegyed tízkor robbantott a színpadon, tizenegyig elképesztő színpadi teljesítményt nyújtva a trópusi körülményeket is beleszámítva. Nehéz szavakba önteni az életérzést, mindez a youtube csatornás felvételekről vagy a stúdióalbumokról közel sem köszön vissza. Valahogyan ráéreztem, hogy hús-vér valójában kihagyhatatlanok, a KEXP sugallatáért ezer köszönet. Cry Of The Martyrs, The Underside of Power, Walk Like a Panther, Cleveland, Plague Years, Old Girl, The Cycle/The Spiral: Time to Go Down Slowly, Black Eunuch, Blood... A közönség nagy része egy emberként ugrál vagy bólogat, Franklinről patakokban folyik a víz a zongorára, Ryan elképesztő mozgás-koreográfiái - mind-mind színpadi elem, együtt valami zsigeri lényeg. Amiről a zene/zenélés szól, szólnia kell. És amire az ember fiának vénülő arccal el KELL mennie, hogy újra bizonyosságot nyerhessen arról, miért érdemes a hegyről lemászni és vonatra ülni, éjjel a Nyugatiban dekkolni ugyanakkora megelégedettséggel, mint kamaszon bármilyen szir-szar pánkbuli után. További jó turnét a srácoknak, nagy köszönet pedig a New Beatnek!
fotók: Valovics Tímea
