Mi lehetne csudálatosabb keret egy Amanda Palmer koncerthez, mint ami nekem jutott? Előtte a 40. szülinapom utáni lábadozás helyett bringával sötétben az állomásra, utána pedig hajnali egytől fél ötig sétálgatás a vonatindulásig a pesti éjszakában majd ismét drótszamárral hegymenet hazáig… Megérte mindez? Mindenképpen.
A The Dresden Dolls régi kedvencem, az elmúlt években rongyosra hallgattam az albumokat, a Virginia yes/no-t kívülről fújtam már, de sajnos a lipcsei koncertjüket elszalasztottam. Számomra a XXI. századi punk/dark cabaret tényleg zseniális előadóiról volt szó, ahogy Ők fogalmaztak „brechti punk cabaret”olyan örökérvényű opuszokkal mint a „Coin operated boy” vagy a „Girl anachronism” – nem volt bulim, ahol nem ment le valamelyik. Óriási öröm volt hát számomra, amikor felröppent a híre honi koncertjüknek, bár ez már egy új korszak, a hölgy szólókarrierjének bemutatójaként volt hirdetve. Palmer kisasszony ért az emberek, leginkább a rajongóinak nyelvén, támogatásból rakta össze szerzői kiadásban albumát, a DIY szellemében egyedülálló módon a félelmetes zeneipart megkerülve, igen jól boldogulva. Azokkal az eszközökkel él, amivel a figyelmet folyamatosan magán tartja, hírhedt lett meztelen klipjével, hónaljszőr-kampányával, újabban Sinéad O’ Connorral folytatott levelezése hozta reflektorfénybe, miközben egyik kedvenc írómmal, Neil Gaimennel (férjével) tart irodalmi zenés esteket. Ezek a dolgok azonban nem celeb-szinten működnek, Amanda egy érzékeny, gondolkodó, harcos alkat, aki véleményének kinyilvánításában nem riad vissza a legvadabb eszközöktől sem – mindenesetre Őt igazolja, hogy eljut az emberekhez, vele számolni kell. Kíváncsi voltam az előzenekarokra, előzetesen meghallgatva a Die Roten Punkte izgalmasnak tűnt, ez az osztrák szintipank-duó mindent megtett azért, hogy jól szórakoztassa a fő attrakcióra várókat, sőt a smink és t-shirtben még csak készülődő Palmer be is jött az „Ich Bin Nicht Ein Roboter” című nótára, hogy együtt bohóckodjon velük – mint az kiderült, mindig tudatosan választja meg előzenekarait, ez is a Do It Yourself szellemében működik.
Nekem Jherek Bischoff olyannyira egy átvezető-hangulat volt csupán (seattlei producer, zeneszerző, jelen esetben a The Grand Theft Orchestra gitárosa), hogy az ismerősökkel való csevejben elveszett számomra az ügy, de Bischoff urat így is elég hosszasan láthattuk-hallhattuk még frakkjában feszes eleganciában, a most már teljes számban színpadra lépő Amanda Palmer & The Grand Theft Orchestra hosszú koncertje alatt. Amikor színpadra lépnek, egy másik régi ismerőst fedezek fel, a Swans torzonborz dobosa, Thor Harris személyében, vele kezelek is a koncert után megköszönve újra a felejthetetlen 2006-os koncertet. De most a lényegről. Tényleg minden történt ebben a majd két órában, de ami talán a legfontosabb, ez a koncert nem elsősorban a zenéről szólt. Ezért érhetné vád Amandát, haragszom is kicsit, hogy kétszer nyomták le a Nirvana-tól a „Smells like teen spirit”-et, de úgy menet közben éreztem rá az ízére, mennyire más itt a cél, mennyire másért megy emberek közé és végül hódit meg mindenkit. Flörtöl, mesél, emlékezik, személyes dolgait osztja meg hosszú monológokkal a számok között, majd szörfözik ide oda a közönség tenyerén hordoztatva magát, miközben Lou Reed-et is eltemetjük, megtudjuk, hogy ma van a férje születésnapja, úgyhogy jobb dolga is lenne ehelyett (mindenki nevet) és szépen lassan mindenkit megvesz kilóra, mert az egész úgy ahogy van, nem show, átsüt a közvetlen viszony, az őszinteség. Azért remek nóták is elhangzanak, a Theatre Is Evil-ről, amit én nem tartok annyira erős albumnak, de a feldolgozások között teljesen ült a „Killing Type”, vagy az ”In My Mind” és lazán lehetett ugrabugrálni a The Dresden Dolls nótára is – na ezzel az én kívánságom is teljesült! – valamint a végén ukulelén a söntéspultnál előadott „Creep” zárta a sort.
Kár túllihegnem a dolgokat, nem próbálok meg lemenni hídba sem, hogy győzködjek bárkit (alig volt ismerősöm a teltházas koncerten) de annyi biztos, a „kibaszott Amanda Palmert”, ahogy magát nevezi, egyszer mindenkinek látnia kell, hogy olyan igazi zenészt lásson a színpadon, akinek nincs is igazán kedve zenélni, inkább egy jót beszélgetni – Mi pedig örömmel megyünk bele a játékába úgy, hogy a végén eszünk ágában sincsen visszakérni a jegy árát.
Mátyus Andrea fotói
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
