Azok közé tartozom, akiket némileg késve ért el a Fontaines DC Hero's Death albuma, ám akkor belémkarmolt és nem eresztett. Szerencsére vagy sem, ez nem jelentette azt, hogy az ír csapat már túl volt a klub és középméretű budapesti koncertjein, én meg lógathattam volna az orrom, hogy nem időben csíptem el Őket.
Ugyanis a Romance turné keretében először érkezett a dublini ötösfogat - immár "világsztárként" - Budapestre, ott is a legnagyobb szabadtéri fedett szórakoztató helyre, a Barba Negrába.
A Sextile-os fiaskóm után volt némi dilemmám, hiszen a 'DC már nem azt a nyers posztpunkot tolja, mint első két albumán. Nem szép dolog, de megnéztem a megelőző setlisteket is, ami nem mondhatnám, hogy felhőtlen örömmel töltött el.
Némi zenekari szubjektív körkép talán megmagyarázza a fentieket. A 2017-es zenekari alakulás után 2019-ben a Dogrel-el robbant be a köztudatba a banda, erre a nyers, lüktető "punk a postpunkban" hangzás volt elsősorban jellemző, az ír fővárosról írt portré hatalmas siker - joggal. Ami igazán a srácok hitelét-erejét mutatja, hogy az elvárthoz képest mertek csavarni mindezen egy esztendővel később: megjelent a Hero's Death. Sötétebb, komótosabb és gondolkodóbb korong gurult a gyarapodó rajongók ölébe. Érzelmi elszigetelődés, médiakritika, szarkazmus - “life ain't always empty”.
Lehet azt mondani, rongyosra hallgattam 2021-ben, és azóta is rendszeresen előfordult a lejátszómban. Közben soroltak be a következő munkák, 2022-ben a Skinty Fia, majd a tavalyi Romance, mely névadója is annak a turnénak, mely az USÁ-t és Európát járja körül. Az utóbbi két album tartogat csodás pillanatokat, de nem fogok hazudni, a Romance már-már unalmas volt számomra - nemúgy a nagyközönség javának!
Ami a már fent emlegetett számlistát illeti, hát nem az én szám íze, de úgy éreztem, ez a zenekar megér egy misét. Meg aztán ki tudja, lehet letépik a fejemet, úgy beindulnak a srácok. Nem tették.
A Barba Negra befogadóképessége nyáron 6000 fő, érzésem szerint 1000 híjján teltháznak is mondható volt ez az este, a ponyva alatt kockára fullház legalábbis. Kiváló hangzás és másfél óra muzsikálás a lemenő nap fényétől kísérve - látványosan boldog emberek.
A nyitószám a Romance, majd a Jackie Down the Line. És ezen a ponton ugrott be a Television Mind - ez ilyen felütésekért jöttem, és szellősen ugyan, de jöttek is az A Hero's Death, a Hurricane Laughter, a Nabokov és a Boys in the Better Land amivel nem maradéktalanul, de magkaptam, amit akartam.
Persze lehetek én rosszul kódolva, aki mindig csak ki akarja rúgni a pajta oldalát. A közönség borzasztóan kajálta az előadás egészét, pedig az elsősorban lírikus - Sundowner, It’s Amazing to Be Young, Bug, Favourite, In the Modern World, Desire, Starburster - dalokra épített, azzal a profizmussal előadva, ami egy pillanatig sem szenvtelen, teljesen hiteles. (mondjuk egy 8 éve alakult zenekar még tényleg ne égjen ki).
Szóval a Fontaines D.C. jött, látott és győzött. Egy nagyon szép karcmentes koncertet tett le a majdnem telháznak - a fanyalgók meg - mint én - húzzanak ki Dublinba időben és ott sasolják a garázsbandákat, hogy időben legyenek jó helyen.
"Az igazságot akarom – lencse nélkül
Az Istentől kapott őrületem függ tőle
Hogy érzem magam? Hogy érzem magam? Hogy érzem magam?
Úgy akarok összeesni, mint egy túltolt versenyautó." /Starbuster/
