2013 jó év volt, már ha a köztünk élő legendák hazai kísértetjárására gondolunk (kiemelve a Swans fenomenális comeback-jét még év elején az Aquariumban). Egy ilyen év nem is végződhetett volna jobban, mint a „no wave istennő” néven híres/hírhedt Lydia Lunch szeánszával az A38-on.
Lydia Lunch egyszerre mindenhol ott van, és nincs sehol a szcénában: neve szinten minden említésre méltó művészével együtt szerepel (Nick Cave, Michael Gira, Blixa Bargeld, Marc Almond, Sonic Youth), ugyanakkor alig van ott, mivel munkássága és élettörténete annyira szerteágazó, hogy behálózza a New Yourk-ból kiinduló underground minden ágazatanak történetét, és sokan – mint például én is – életművének csak töredékeit ismerjük.
Ha egy élő ikon esetében lehet „klasszikus”időszakról beszélni, azt talán a „Teenage Jesus and the Jerks” korszakára utalva tehetnénk, melyre harcias, szétszinkópált ritmusvilág, monoton, minimalsita, de harsány vokál, és atonális, nyers gitárhangzás volt jellemző. Ez a hangnem teljes összhangban van Lydia Lunch más műfajok világába történő kitérőivel: hangos, megalkuvásmentes, provokatív.
A „The Gun Is Loaded” című rövidfilmet végignézve válik Lydia Lunch retrospektív munkássága igazán élvezhetővé, de egyben kissé sematikussá is. A lázadó, konzumerista világot leleplezni óhajtó, kiábrándult művész attitűdje, bár korántsem hiteltelen, de – kontextusban szemlélve – szinte konvencionális, elvárható megnyilvánulási forma, mellyel Lydia Lunch teljesen megérdemelten foglalhatja el helyét a zene underground reneszánszának panteonjában.
Ezekehez képest teljesen elvárások nélkül érkeztem a koncertre, mivel sejtelmem se volt, hogy a 80-as évek ön- és világmarcangoló dühéből mi fog átérződni 2013 budapesti színpadára.
Lydia Lunch 2013-as turnéjára Retrovirus néven kiváló zenészekből álló bandát szervezett maga köré: Weasel Walter gitáron, Algis Kizys ( ex-Swans) basszusgitáron, and Bob Bert ( ex-Sonic Youth/Pussy Galore) dobon kísérte. (2008-ban egyébként történt egy rövid életű „Teenage Jesus and the Jerks” feltámadás, akkor Weasel Walter dobon működött közre, gitáron Lydia játszott.) A setlist összaállítása alapján úgy tűnik, Lydia némiképp megbékélt önmagával és az egész zenei színtérrel együtt, saját dalok mellett feldolgozások is felhangoztak (Burning Skulls, Black Juju).
Maga a produkció nagyon kellemes meglepetés volt számomra: Lydia Lunch hangja sokat érett, korával egyáltalán nem gyengéjére változott, testesedett. Zenészeivel végig teljes összhangban, látható élvezettel dolgozott, dalok közötti rövid kommentárjaiból egészséges önirónia sugárzott. A közönséggel való kommunikációjában eltalálta a megfelelő humorszintet. Mögötte/mellette Weasel Walter is nagyon energizált volt az este folyamán, gitárjátéka legalább olyan hangsúlyos eleme volt az estének, mint Lydia jelenléte – sőt, néha rövid időre át is vette a főszerepet.
Az előzenekarként fellépő Wattican Punk Ballet a magyar közönség jól ismert kedvence. A warm-up külön írást érdemelte, mivel a fivérek kitettek magukért, mind látvány, mind hangzás tekintetében: de most álljon itt csak az én személyes véleményemként annyi, hogy az ő energizáló, professzionális felvezetésüknek nagy része lehetett abban, hogy Lydia Lunch Retrovirus turnéjának budapesti állomása ilyen kellemesre sikerült.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
