Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem volt bennem túl nagy buzgalom és üdvrivalgás, amikor pár hónapja felröppent a hír, hogy hat év után ismét hazánkba látogat Andrew Eldritch és csapata.
Úgy látszik a főnővér már beállt erre a hat évenkénti Magyarországi visszatérésekre, mert ez már zsinórban a harmadik ilyen alkalom, hogy tiszteletét teszi nálunk.
Ami nagyon lelombozott az nem más, mint hogy 2017-ben egy igen siralmasnak betudható, és tragédiaként végződő koncertet adtak az A38 hajó színpadán. Írom ezt azért, mert egy frenetikusan jó hangulatú este helyett, egy hangzásilag igen silány, majdhogynem semmitmondó fellépést láthatott a magyar közönség, itt-ott valamennyire a kerékvágásba visszaterelt erőtlen próbálkozásokkal, amiket a két gitáros próbált kicsiszolni hangszereikből. Ami sajnos ismételten negatívumként köszönt vissza, hogy az idei őszi európai turnéjuk sem kezdődött valami fényesen és problémamentesen. Október 5-én a németországi fellépéssorozatuk harmadik állomásán Berlinben játszottak, ahol is negyvenöt perc után az estnek vége szakadt. Andrew kénytelen volt elhagyni a színpadot, vélhetően hangszál problémák miatt, és itt még nem volt vége a baljós eseményeknek, ugyanis egy nappal a pesti fellépésük előtt Wiesbadenben az egész koncertet lemondani kényszerültek egészségügyi okokra hivatkozva. Persze bennem is ahogy másokban a régi szép emlékek élnek, amikor a kilencvenes vagy a kétezres években láttuk a zenekart élőben játszani.
Egész délután és este az járt a fejemben, nehogy valami nagyon negatív dolog beüssön a koncerttel kapcsolatban.
Szerencsére nem így történt.
Fél nyolc körül érkeztem meg a Dürer kertbe, és már akkor elég sok ember volt jelen az aznapi rendezvényen.
Sokaknak sajnos nem adatott meg a lehetőség,hogy bejussanak a rendezvényre, mert a meghirdetett eseményre már legalább egy hónapja hogy az összes jegy elfogyott. Nekem is óriási szerencsém volt, hogy az utolsó napokban tudtam rá belépőt szerezni.
A forgatókönyv már a régi procedúra szerint zajlott, és nyolc előtt el is kezdődött a felvezető csapat a The Virginmarys koncertje. A csapat az angliai Macclesfieldben alakult 2009-ben. A punkos-rockos keveréket játszó trió eddig öt stúdióalbumot jelentetett meg.
Egy tíz dalból álló szettet toltak a srácok igaz most már csak duóban zenélnek, de így is dinamizmusban otthonlévő lendületes muzsikát játszanak. Különösen jó dalok az "Into Dust", "Running For My Life", vagy a "Just A Ride", amiket élőben is hallhattunk a felvezető műsorukban. A körülbelül szűk negyvenperces koncertjük után némi átállás következett. Időközben szépen összegyűlt a tömeg az udvaron és a nagyterem bejárata előtt is. Mire visszaverekedtem magam addigra már igencsak felduzzadt a tömeg a színpad előtt. Aztán majdnem percre pontosan kilenckor el is kezdődött a régóta várt esemény. Egy új dallal az "I Will Call You"-val kezdődött a koncert, de már az első fél percben feltűnt, hogy csak egy gitáros Ben Christo aki már elég régen tagja a bandának játssza csak a dalokat. Ennek oka, hogy a szeptemberi londoni koncertjükön Andrew és az új
gitáros Dylan Smith, aki még nem olyan régen került a csapatba az élő show alatt összeszólalkoztak valamin, Dylan lement a színpadról, és azóta csak Ben tolja a nótákat a mostani turnéjuk alatt is. A háttérben Dave Creffield, aki a samplerekért felelős, most helyettesíteni kellett, a beugrós pedig nem más volt, mint a régi gitáros Christopher May. Az "Alice" című tételnél már igazi beindulás vette kezdetét, de következtek még olyan slágerek, mint a "Dominion, Mother Russia", vagy a "More". Igen nagy félsz uralkodott bennem a hangzással kapcsolatosan, de szerencsére különösebb problémák nélkül egészen jól szólaltak meg a dalok az egész előadás alatt. Szerencsére a füst ezúttal sem volt olyan fojtogató, bár lehetett volna kicsivel kevesebb is.
A fénytechnikával sem támadtak különösebb gondok, és különösen jól passzoltak olyan szerzeményekhez mint a "Marian", a "Crash And Burn", vagy a "Vision Thing". Sajnos Andrew hangjával azt kell mondjam korán sem voltam megelégedve. Az első dalokban, szinte alig lehetett érteni vagy hallani, mit is énekel, sokszor botladozós, félszeg, halk tónusú próbálkozások voltak, aztán a koncert második felére valamennyire sikerült felhozni magát, de az igazi megszokott baritonja sajnos a homályban ragadt. Sokat dobott volna még az estén ha a másik gitáros Dylan is a deszkákra lép, és a basszus ami szintén kiemelten jól szólalt meg de sajnos csak gépről, erősen lehúzta, hogy egy igazi goth este legyen, amit nekem a Sistres Of Mercy képvisel.
Egy szintén új dallal a "When I'm On Fire" lett vége az előadásuknak, aztán néhány perc várakozás után, még visszatértek és eljátszottak három régi nagy örökzöldet a "Lucretia My Reflection", a "Temple Of Love", és a "This Corrosion" szerzeményeket, melynek hangjaival véget is ért a pesti koncertjük. Most hogy kevesebb negatívum történt a koncerten mint a hat évvel ezelőttin, sokkal élvezhetőbb, és hallgathatóbb eseményt produkált a főnővér és csapata.
Sokaktól hallottam vissza aztán, hogy csalódás volt nekik a koncert, mert nem ezt várták, amit megértek teljes mértékben, de azt is tudni kell, hogy a S.O.M. már régóta nem produkál olyan minőségű és élvezhető fellépéseket mint fénykorában, mégis ennek ellenére a mai napig telt házas bulikat tud szervezni bárhol a világon, és ha ennek a dolognak az okát próbáljuk meg boncolgatni, akkor az az lehet, hogy még mindig egy népszerű csapatról van szó akik stílust teremtettek az ő zenei világukkal, aminek évek óta mi is a részesei lehetünk.
