Lelovics Zoltán írásai

Vigyor

A cigarettafüst sárga tapétaként ragad a falra, ami ki tudja mikor találkozott utoljára a tisztító mésszel. Halk duruzsolás hallatszik, melyet néha megszakít egy-egy felhördülés valamely vita eredményeként. Üvegpoharak koccanása, koppanása, a bejárati-ajtó kellemes csikorgása fogadja a betérőt. A helység közepén néhány asztal van szétdobálva, a többi a fal mellett áll vigyázzba, a melléjük ültetett székek tátogó szájukkal várják, hogy valaki feloldja magányukat. A kielégítőket a kövezett pult rideg valósága választja el a kielégülőktől. A nehéz munka mellett azért kiveszi részét az italozásból is, mikor a poharak, üvegek tartalmukat ontják kemény hátára.
A társaság szinte alig változik, most is ugyanaz. A zsíros ujjú kocsmáros, aki a fémpénzt is a bankjegyvizsgáló alá tartja, hogy meggyőződjön hitelességéről. A fogatlan, aki fogadásból kihúzta az egyik metszőfogát, azóta kétszer annyira hatásosak az elmondott viccei. Valamint a fázós, nyáron is inget és zakót visel, mert meg akar fagyni. És még néhányan „az említésre se méltóak” táborából.
Én is itt vagyok. Megbújok a félhomályban egy belső sarokasztalnál. Lassan fogyasztom az italom és így ő is lassan kerít hatalmába. A láthatatlan enyészet támaszkodik vállaimon és fokozatosan nyom súlya alá. Ismerős, barátságos érzés, ahogy kéretlenül is rám telepszik.
Ő is itt van. Legalábbis mindig találkozom vele. Nagyon közel ül hozzám, magányosan egy asztalnál. Mindenki „Vigyornak” hívja, ez a csúfneve ami igaz is, tényleg csúf. Az arca kétoldalán, a szájától a füléig mondhatnám azt is, hogy fültől fülig vastagon húzódik egy heg. Az „örök mosoly hercege” szokták piszkálni az olcsó nők. Nem foglalkozik velük mint ahogy mással se , csak üríti poharait rendületlenül.
Ismerek egy történetet, arról, hogy mi történt vele. Hogy ez mennyire igaz? Nem tudom kocsmai pletykaként jutott fülembe. Akkor hallottam, amikor egy ismeretlen döbbenten kérdezte a „pénzvizsgálót”:
„Mi szörnyűség okozta azt a borzalmat?"
Az okot nem igazán tudom – válaszolta a kocsmáros , viszont, hogy mit tettek vele, azt igen. Ketten hátulról lefogták, hogy moccanni se bírjon, és szétfeszítették a száját. A harmadik egy hosszú, éles kést tolt lassan keresztbe az arcán a szájába, felvágva azt kétoldalt. Összeroskadva, vértócsában fejelve találtak rá az utcán. A vágás szétroncsolta az arc- és rágóizmait, azóta furcsán, néha érthetetlenül beszél. Ráadásul, annyira megviselte ez a kínzás, hogy néha nem emlékszik, elfelejt dolgokat.”
A történet felelevenítése közben akaratlanul is ránéztem, és ő kapva az alkalmon viszonozta nézésem. Most így ülünk, egymás szemébe meredve és próbálom kitalálni gondolatait. Nem bírok szabadulni a tekintetétől. Látom benne a magány szomorúságát, ahogy fojtogatja vágyait és talán tizedeli napjait. Vakon nyúlok poharamért, hogy kimossam a szárazságot torkomból…
Nem, ez nem lehet, utánozza mozdulataimat! Kezében a pohár ugyanazt a táncot lejti a levegővel mint az, amit én tartok a kezemben; majd az asztalra csapjuk mindketten. Provokálóan másol. Sohasem szerettem, ha utánoznak, főleg így! Megragadom az előttem üresen ásító feles poharat és dühösen feléje hajítom. Üvegcsörömpölés hangja a válasz, a földön mindenütt üvegszilánkok. Megdöbbenésemre, az eldobott pohár sértetlenül gurul vissza hozzám a padlón.
Kérdések záporoznak a fejemben, szétáztatják agytekervényeimet, a homlokom lüktetni kezd és izzó forróság parázslik tarkómban. Ránézek, keresem tolakodó tekintetét és gúnyolódó mozdulatait, de mást találok ott, ahol ült.
Csak egy eltorzult, hiányos fej tükröződik vissza rám.

(2004. január)

Toll

Rózsa és valamilyen számomra ismeretlen virágillat keveredett el a levegővel, mely lassan megfullasztott és elájultam. Arra eszméltem fel, hogy egy fehér madártollat szorítok a kezemben. Egy kicsit átázott izzadt ragaszkodásomtól, apró szálai összetapadtak. Már nem éreztem a virágokat, helyettük friss, élénkítő illatúvá vált a levegő. Gyorsan magamhoz tértem és a tollat az asztalomra helyeztem, csak száradjon. Emlékezek, emlékezek, de csak apró képfoszlányok, majd illat- és hangemlékek bújnak elő.
1. kép: Fekszem a földön és bal kezemmel a tarkómat dörzsölgetem enyhítve a fájdalmat, amit az eséstől szenvedtem el.
2. kép: Valaki áll előttem. Nem is áll, inkább lebeg. A háta mögött furcsán vibrál a levegő.
3. hang: Lassú, a ventillátor hangjához hasonlító suhogás és hűvös légáramlat csapódik arcomnak.
4. kép: Egy felém nyúló kéz, körülötte ragyogás, mely végig kíséri az alak egészét. A kéz nyitott tenyérrel felfelé közelít és előbukkan az a dolog, amit eddig titokban tartott.
5. illat: Az arcomba áramló levegőt most már illat is kíséri: eső utáni fenyves.
6. hang: Kérlek fogadd el - csilingelő hangja apró üvegdarabkák beszélgetése.
7. kép: Itt tartom a kezemben és nézem.
8. hang: Köszönöm.
9. kép: Megint a földön a fekszem, egyik kezem véres, ahogy kihúzom mellkasom öleléséből. A nyílás gyorsan bezárul.
10. kép: A ragyogás alábbhagy.
11. hang: Tompa búgás váltja fel a suhogást.
12. kép: A falak rám borulnak és sötétség.
Ekkor ébredtem fel kábulatomból és ekkor vettem észre a tollat. A kezem nem véres, sebhely nincs rajtam, csak a tarkóm fáj egy kicsit. De ez a toll nem hagy nyugodni.
Kicsit még kóvályogva oda lépkedek az ablakhoz, hogy szellőztetésre tárjam. A szoba levegőjével együtt a fejemből is kifújatom a bentragadt koloncot.
Kis fuvallat ront a szobába és felkapja az asztalon pihenő tollat. Pörögve zuhan, majd megállapodik a parkettapadló egyik - kiszemelt - elemén. Visszafordultam az ablakhoz, egy madár szállt le a szemközti villanyvezetékre. Leszállt és fejét oldalra fordítva nézett. Álltam nézését. Izgatottan pislogott, hirtelen elrugaszkodott és két-három szárnycsapással segítve magán az ablakpárkányon landolt. Bátor egy madár - ugrott párat felém és elrepült. Pár másodpercig követtem röptét, de kicsiny teste beleolvadt a környezet sokszínűségébe. A hangját nem felejtem el, olyan csilingelő, apró üvegdarabkák beszélgetése volt.

(2002.04.10.)

Tengerpart

A távolból csendes morajlást hoz magával a szél, elindulok felé. A tengerpart homokján állok és bámulom a fodrozódó kék-fehér hullámokat, ahogy játszanak a sirályokkal. Egy sajátos fogócskát játszanak, a sirály a halat akarja, a tenger vize ezt nem engedi. Gyönyörű küzdelem. Beleszippantok a friss levegőbe, tüdőm szétrobbanna a telítettségtől. A felhők kicsomagolják a Napot takarásukból és sugarai végig rohannak a habokon. Elengedem magam és hátra dőlök, érzem, ahogy a homok magába fogad, körülvesz. Átadom magam a pillanat élvezetének, közben lágy szellő simogat.
Felülök, apró homokszemcsék peregnek rólam vissza a többiekhez, de néhányan hosszú útra indulnak a szél szárnyain. A sirályok még mindig harcolnak, akár a tenger. Csodálatos harc.
Feltápászkodok és belenézek a messzeségbe, a horizont alját fürkészem, ahonnan minden kiindul és véget ér, amit soha senki el nem ér. Lassú, lusta szempillantásokkal a vállam fölött lenézek fekhelyemre. Alkalmazkodás - jut eszembe róla.
Ráncok ugranak szemem sarkába, vigyor feszíti arcomat. Boldogság önt el belül, ami könnyek formájában tör ki a szabadba. Már-már fullasztó, szeretném megosztani valakivel, de egyedül vagyok. Letérdelek, apró vízcseppeket fröcsköl arcomba a szél, számba jutva érzem sóját. Összeszorul a torkom, mintha valaki erősen megragadta volna, pedig egyedül vagyok. Én is oda nyúlok, megfogom láthatatlan kezét és enyhítek a szorításon. Nem engedem el, makacsul markomba zárom és várom, hogy láthatóvá váljon.
Hirtelen rohanni kezdek, egyik lábam a száraz, másik a vizes homokot tapossa. Hasonlít az emberekre ez a kettősség. Szívem, mint megbolondult szivattyú kavarja bennem az életet jelentőt. Fokozza a nyomást, és egyre gyorsabban pörög, hogy a táplálékért síró sejtek kielégüljenek. Nem bírom sokáig a futást, hamar elfáradok, azonnal kiterülök a parton.
Sötétedik, rám szakad az ég, betakarnak a csillagok, a Hold játssza hozzá az altató dallamot. Becsukom a szemem, fények cikáznak szemhéjam belsején, vörös-kék-sárga foltok járják pulzáló táncukat.
Forog velem a világ, ez már álom, elaludtam.
A távolból csendes morajlást hoz magával a szél, elindulok felé. A tengerpart homokján állok...

(2002.03.24.)

Az ezüstkanál

"Ó, fémes merevségbe fagyott testvéreim, figyeljetek rám! Szikrázóan csillogó öltözetünk, itt bent, sötét vackunkban tompán sejlik. Várjuk a pillanatot, amikor a fény betér hozzánk és újra fest mindannyiunkat. Csupán eszközök vagyunk mások kezében, de az a tudat boldoggá tesz - hacsak egy kis időre is érzem -, hogy szükséges vagyok. Tudat és érzet, a szétválaszthatatlanok, egymás mellett azon versengve, hogy ki érvényesüljön előbb, kié legyen a dicsőség. Mi is ilyenek vagyunk - sok érzet és tudat fekszik fészkünkben, arra várva, hogy beteljesítsük a felénk irányuló igényeket." Halk csikordulás és lassan kigördült a lemezsínen támaszkodó fiók. Egy hatalmas pók-szerű árnyék kíséretében, annak gazdája hatolt be a rekeszek egyikébe és kivett egy érzetet. Majd, ugyanolyan formában visszasiklott helyére a fiók. "Láttátok? A fény és az árny járt közöttünk. A fény, ki felemel és az árny, ki kiemel egyszer mindannyiunkat innen, börtönünkből. Igaz, ugyanő hoz vissza minket hosszú utazásunkról. Kettősség! Mindenki jelleme ez. Jelmez, amibe szívesen belebújunk és szívesen vesszük, ha ránk erőltetik. Nemes vagyok, de mégis, csak egy kanál!"

(2003. 03. 25.)

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 01. - 12:37 | © szerzőség: Lelovics Zoltán