Magyar Gregoriánum

A gregorián énekek tágabb értelemben az egyszólamú latin éneknek a római egyház liturgiájában gyökerező korai formái, szorosabb értelemben a mise és officium római-frank liturgiában használt dallamai. A 8.sz.-ba visszanyúló hagyomány szerint I. (Nagy) Gergely pápa gyűjtötte össze a római liturgia énekeit. Ezt a felfogást többször elvetették, majd újra megalapozottnak ismerték el. Gergely tevékenysége a liturgia terén egyértelműen bebizonyosodott, az azonban bizonytalan, hogy a zenei tevékenységét alátámasztó első tanúk gregorián éneken a mi mai gregorián énekünket értették-e, vagy pedig az ún. órómai éneket. Az újfajta ének, mely Gergely nevét kapta, állítólag 850 táján mindenütt érvényre jutott, Spanyolország és Milánó kivételével. A 9.sz.-ban a neumákkal olyan hangjegyírás-rendszer is keletkezett, mely az egyszerű liturgikus repertoár teljes feljegyzését lehetővé tette. A magyarországi gregorián ének hazai középkori forrásainak számbavétele a 19.sz.második felében indult meg, inkább könyvészeti, mint zenei érdeklődés nyomán. Bogisich; A keresztény egyház ősi zenéje c. munkája nem is vett róla tudomást: Szt.László sequentiáját még egy göttweigi misekönyv alapján idézte(1879). Középkori művelődéstörténetünk, főleg könyvtáraink vizsgálatával kutatók egész sora foglalkozott, de mivel a gregorián kódexek nem ígértek magyar szempontból sajátos értékeket, a zenei tartalom vizsgálata csak lassan, a 20-as évektől indult meg Isoz Kálmán tanulmányával(1922), majd Bartha Dénes Szalkai-publikációjával(1934), mely éles fényt vetett a 15.századi literátus réteg zenei műveltségére. Az 60-as években publikálta Falvy Zoltán és Mezey lászló a Codex Albensist: ez új és szilárd alapot nyújtott a későbbi források értékeléséhez. A hazai és külföldi források paleográfiai és dallami áttekintése jó két évtizednyi idő alatt Szigeti K., majd főként Szendrei J., Dobszay L.és Rajeczky B. munkája nyomán a mo.-i gregorián énekek első tartalmi értékeléséhez és történetének megrajzolásához vezetett. A kutatások szerint a római -frank énekreform eredményeinek átvételével honosodott meg hazánkban a 11.sz.-ban. A századközép zavarainak ellenére Szt.László és Kálmán alatt annyira megerősödött, hogy a 12.sz. második felére már repertoárja, saját hangjegyírás-rendszere is kialakulhatott, Esztergom liturgikus szerepe nyomán. A zágrábi és váradi statutumok rendelkezéseiből kitűnik, hogy a káptalani iskolák énektanítása az ország egész területén alapos énekgyakorlatot és zenei képzést adott a felnövekvő írástudó rétegnek; ennek hangjegyíró- készségéről késő középkori forrásaink bőven tanúskodnak. A gregorián énekek szakemberei már a 12.sz.végén a Pray-kódex tanúsága szerint önálló dallamalkalmazásra, sőt kompozícióra is vállalkozhattak. Tevékenységük nyomán a 13.sz.-tól az Árpád-házi szentek verses officiumai, himnuszdallamok és -dallamapplikációk gazdag sora, valamint saját passió- és Te Deum-alakítás maradt az utókorra, tanúsítva a hazai gregorián európai nívóját, gazdag variánsain keresztül pedig egyben virágzó gyakorlatát. Bár a sajátos magyar gregorián ének gyakorlat a tridenti zsinat után Pázmány nyomására a rómainak adott helyet, a pálosok énekeskönyvei és a zágrábi praxis a 18.sz.-ban még őrizte a középkori hagyatékot. Az énekeskönyvek és a még ma is élő népzenei hagyomány magyar nyelvű gregoriánváltozatai mutatják, mennyi szívódott fel a latin nyelvű énekrendből a nép emlékezetébe. A középkori praxis bemutatását a Magyar Gregoriánum hanglemezsorozaton keresztül a 70-es években országos érdeklődés fogadta. Hasznosítását a zsinat utáni új katolikus énekeskönyv tűzte a programjára.