Belenézni egy szembe
(egy régi szöveggyakorlat lustaság ellen)
Egy fa alá húzódott be az eső elől, a ház sarkától nem messze, úgy, hogy a lány hiába pillant ki hatalmas szemével a vörös taftpárnákkal és ópiumfüsttel bélelt, tompa fényű szobájának ablakán, őt ne vehesse észre. Korán érkezett, mert semmiképp sem akart elkésni, túlzott óvatosságra intette egy halk sejtelem, valami érte aggódó, fátyolos belső hang, ami önmaga védelmének ürügyén csupa kételkedést oltott belé, és aggasztó kérdésekre sarkallta, amelyektől legalább annyira igyekezett szabadulni, amennyire borús érdeklődését felkeltették.
Fázott, és cipője, ez a tüntetően egyszerű, gumitalpú lábbeli kezdett már átázni, esőkabátja gallérján pedig hideg csigák lassú könyörtelenségével csordogált befelé az eső. Még nem tudta elhatározni magát, hogy a kapuhoz lépjen és becsöngessen, úgy állt ott a fa alatt, mint egy cövek, mintha maga is a vén platán egy elhalt kinövése lenne, aminek jelenlétét csak egy megfejthetetlen természeti szükségszerűség indokolja, egy kósza mozdulat, amely a létrejötte közben elfelejtette célját, és az áldatlan belekezdés és az ismeretlen befejezés között rekedt.
Mi ez a kényelmetlen félszegség, ez a folyamatos megtorpanás, próbálta vallatni az aggályoskodó hangot, és bosszúsan cigarettára gyújtott. Úgy gondolta, az önelemzés hajlama egyike a jó tulajdonságainak, bár arra nem emlékezett, hogy valaha is a hasznát vette volna. Nem látott rá a lány szobájára, csak elképzelte, hogy az ablak mögött a szokásos, friss parfümillat és a lágy combok puha súrlódása várakozik rá, meg persze a taftpárnák, amelyek már kezdetben úgy felcsigázták kedvét, mikor a meztelen bőrön végigsimítva tenyere véletlenül a finom anyaghoz ért, és a textília meg a bőr valahogy összeadta a két külön minőséget, és izgató, váltakozó tapintású egységgé vált keze alatt. Nagyon kívánta a lány közelségét, szíve mohón és türelmetlenül vert, de gondolatai odaszegezték az esőbe, a terebélyes fa fél-védelme alá. Miért is nem az első, de legalább a második találkozásukkor fészkelt meg benne ez a szorító félelem? Miért ez a hirtelen visszarettenés, hogy a teste béklyóba merevedett? Hiszen eddig minden kedvezően alakult, a virágok, a csókok, a derék melege, az egymás szájából kilopott szavak, a vélemények meglepő egyezése, és az apró perverziók a minden fékevesztett odaadást némán tűrő ágyban. Ahogy tekintetük találkozott, semmi kétséget nem hagyott, hogy ezúttal tartalommal telhetnek meg a szokásos rítusok formaságai, és olyan tartományba bocsátkoznak be ők ketten, ahol tiltás és szemérem nem létezik, és a szenvedély intim felindulásai, és ugyanakkor az együttléteket bársonyfüggönyként záró csendek mind egy sokat kutatott harmónia kiegyensúlyozását szolgálják. Eddig a pillanatig, míg a szorító kényszer odahajtotta, mintegy menekvési utat felkínálva számára a fa alá, a nyomát sem lelte lelkében az aggodalomnak. Most pedig ott szobrozik az esőben, ázott tétovaságban, hidegtől és kétségtől reszkető kézzel kapaszkodva a cigarettába, ami lassan a körmére ég, és az időbe, amit sehogy sem tudott megragadni, mert természetét tekintve alig különbözött az ujjai közül felszálló füsttől. Hosszasabb búvárkodás után elfogott egy gyanúfoszlányt, ami elég érdekesnek és valószínűnek tetszett, hogy akár egy hasonlatot, aprólékosan a részleteire bontsa. A szemek, minden bizonnyal a szemek miatt van az egész. Erőlködés nélkül idézte fel a lány sötétbarna tekintetét, azt a pörköltkávé színű, kerek mélyedést, amin leereszkedni oly riasztó, kétséges vállalkozásnak tűnt most előtte. Pedig első találkozásuk alkalmával még édes mélység volt, titokzatos csábítás az alászállásra, a gyönyörre és a közös megértésre. Akkor tudni vélte, mert érezte, hogy a nyíltságot, a feltétlen beengedést észleli benne, de valójában, és erre csak az imént jött rá, nem csak kapu és lehetőség, de torlasz is egyben, zár és védelmi vonal volt ez a szem, amennyit csalókán megmutatott, annyit el is hallgatott, mint egy filmvászon, ami mögé bepillantani merő lehetetlenség. Csillogása engedékenységet, bátorítást és viszonzást ígért, de ott rejtőzött mögötte egy bénító, bizonytalan derengés, a mély barna alatt egy fenyegető köd szállongott. Nyugtalanította a dolog, mert bárhogy is, a szem a lélek tükre, de itt, úgy vélte, a lélek gödre lett a szem, a lány kiismerhetetlen természetének sötétsége, olyasmi kirakat, ami se nem sejtett, se nem várt múlt kísértetek és nagyon is jelenvaló árnyak zuga egyszerre. Nem csupán csábító érzékiséget vetített felé, de mint egy beteg, sápadt arc összessége, a tisztátalan kelyhet nyújtotta oda az ő szemének, a rejtett piszok botrányát, amiről ő semmit sem tudott, és szerette volna, ha ez örökre így is marad. Nem volt benne érdekelt, hogy ezeket az árnyakat valaha is megismerje, mert félt, hogy az mindent elrontana közöttük, és ezzel eltörné a kényes bizalom kristályát, amit egymás felajzott nyirkosságával adtak és vettek egymás közt. Ez a gondolat fékezte meg, ez gyötörte be oda a fa alá, és hagyta, hogy csüggedő kézzel újabb cigaretta után kotorásszon nedves zsebében. A felhőket kémlelte, szórakozottan, mintha csak arra várna, az égbolt kiderül, és ő a tavasz nyugalmával kiléphet helyéről és nekiindulhat, mintha semmi kínzó közjáték, semmi helyrehozhatatlan megingás nem történt volna az esős tér és a befűtött szoba vonalán. De eltelt egy méla perc, és ő ismét a szemre gondolt. Mint egy éles horog, úgy akadt meg szívében a töprengés. Muszáj volt találnia egy talapzatot, ahonnan félelme egyáltalán értekezhetővé vált, mert már odáig fajult a dolog, hogy amíg önmagát a megnyugvás, vagy legalább a puszta beletörődés biztonságába nem helyezi, addig képtelen akár egyetlen lépést is tenni a ház, a lány irányába. A parfümillatot és a combok puha súrlódását ekkor már leértékelte makacs bánkódása az elmúlni képes dolgok hálátlan jellege felett. Hogy minden, mint máris: a megszűnésre törekszik. Mintha csupán az örök lenne szóra méltó az emberben, és a csalogató, röpke örömért, az álságos, tünékeny boldogságért mozdulni se kívánna a teste. Egy csapda érzete kelt meg benne, mint kenyérben a savanyú kovász, és ragadós, utálatos képzetek tapadtak immár minden gondolathoz. Egyre dühösebb lett, mert látta, hogy percről-percre fújja fel a problémát, és e szorgalommal szemben tehetetlen. Bénult mozdulatlanságban állt, ott rekedt az elszomorító pillanatban, mert rájött, nem ismeri ezt a lányt, látta a lábát, az ölét, simogatta a haját és kipuhatolta a száját, de nem ismeri őt, nincs bátorsága a szemébe mélyedni, mert nem vállalhatja azoknak a homályos enigmáknak a megfejtését, nem képes elbírni, amit e szem valaha látott, amit oly harsányan takargat. Egy tócsába pöccintette a cigarettavéget, ami szisszenve semmisült meg. Ha most elindul, még eléri a következő buszt, ami visszaviszi őt az egyedüllétbe. Tett néhány tétova lépést az esőben. Végül is, gondolta, és közben érezte, amint önmaga aljas cinkosává lesz, kinek sikerült úgy belenézni egy szembe, hogy nem halt meg rögtön a kudarc felismerésében, hogy minden előlény megismerhetetlen a lényegében, és mindenki örök idegen marad a másik féltve őrzött képtárában, ebben az egyszerre folyton enyésző és megújuló arcképcsarnokban. Sosem hitte volna, hogy a legfájdalmasabb dolog a világon előhúzni egy ázott buszjegyet a kabátzsebből, vagy bármi mást is, ami ebbe a pillanatba még beleférhet, de legfőképp a reményt, igen, úgy hitte, azt lesz a legnehezebb zászlóként újra elővonni.
Ha lihegsz
Ha egy balfordulatokkal tele éjszaka után arra ébrednél, hogy lihegsz, meg hogy nincsen szíved, csak egy kormorán csapkod ádázan odabent, azt javaslom, fontold meg a következő dolgokat.
Minden éjszakának van egy tengelye, egy minden oldalról szimmetrikus pillanata, amelyben eldől, hogy milyen embert farag belőled az éj, és kivel ébredsz reggel magadban. Nem kell túl komolyan venned, ha a fél cipődet elhagytad, ha a kimenő ruhádban aludtál, aminek füst és cabernet illata van, vagy ha nyitva felejtetted a hűtőszekrény ajtaját, amikor lázasan kutattál valami után, ami hited szerint már teljesen kihűlt. Azzal se nagyon törődj, ha a szomszéd éppen vasárnap hajnalban dönt úgy, hogy fogászati rendelőt nyit, és a pékség meg zárva, mert egy fekete és egy fehér kutya ácsorog a kapuban. Ne legyen rá gondod, az ilyesmi dolgok elsimulnak az idő rettentő fodrai között.
De ha az éjszaka tengelye úgy akarja, hogy saját lihegésedre ébredj, akkor azt mindenképpen komolyan kell venned, mert ez már nem játék, nem egyszerű zúzódás, amire türelemmel felelhetsz. Lihegésed legyen komoly és méltóságteljes, viseld úgy, mint egy elegáns ruhát, ha hangversenyre mész. Először is, ne ess pánikba, hanem ismételgesd magadban serényen: ez csak levegő, ez csak levegő. Ha a kormorán nagyon verdes, célszerű hasi légzést alkalmazni, a bőséges oxigén nyugtatólag hat rá, és előbb-utóbb elcsitul. Ha már képes vagy elhinni, hogy nem az angina kellős közepén állsz, próbáld kipuhatolni, mi történt a tengely közelében, mi történt pontosan előtte és utána. Idézd fel az arcokat, akikre jókedvedet bíztad, és próbáld megérteni, mi volt az oka, hogy mindezen arcok ellenére az éjszakának az origójában hirtelen elmagányosodtál. Hámozd meg szépen az okok és okozatok megerjedt gyümölcsét, húzd le a héját minden apró és láthatólag jelentéktelen eseménynek, amelyek gonosz módon ellened szövetkeztek. Ha újra tudod élni őket, esélyed van rá, hogy saját reakcióid érthetővé vagy éppen elitélendővé válnak a szemedben. Következetesen haladj, lépdelj sorra végig hibáidon, igyekezz őszintének lenni, és ne keress ellenségeket az undorhoz, amit érzel majd ekkor.
Ha eléred végre a kétségbeesés és az utálkozás tetőfokát, amit romlott madártej-íz kísér a szájban, még ne szaladj rögtön hamut szórni a fejedre. Előbb érts meg valamit.
Kilenc réteg szövet az ember lelke. A legfelső szövet fekete, a legalsó már szinte áttetszően fehér. Magunkon végrehajtani e szövetek felhajtását a legnehezebb feladat. Másokon ugyanezt megtenni: lehetetlen. Ha lihegsz, már ujjaid között a szövet csücske, arra készülsz, hogy alá nézz. Ne szégyellj összeomlani, ha kell. Valamiképpen pont az összeomlás szükséges hozzá, hogy a műveletet végrehajtsd, tiszta fejjel és kiegyensúlyozottan az ilyesmi soha nem fog sikerülni. Minél jobban fáj, annál biztosabb lehetsz benne, hogy jó úton jársz. Lihegés és lélek itt nagyon közel állnak egymáshoz.
Ha viszont úgy gondolod, hogy nem kérsz az efféle fájdalomból, ülj csak le az ágy szélére és ne készíts kávét.
Apróra tépett zsebkendővel tömd be az orrodat és a szádat. Kétszázig kell csak elszámolnod, de ha szerencséd van, addig sem. Gondold meg jól.
A Jezsibaba halott
Nem szokásom értelmező magyarázatot fűzni írásaimhoz, mert hitem szerint a mű, ha kellő belső figyelemmel megírt, kölcsönhatásba lép az olvasóval, és előbb-utóbb kivehetővé válnak az értelmezhetőség nyomvályúi a szöveg testében. Mindazonáltal az is könnyen előfordulhat, hogy nem minden alkotás hordoz szükségszerűen „mondandót”, pusztán valami homályos esztétikai, esetleg ellen-esztétikai értékkel bír, ami a ráció számára üres terem, bosszantó áremelés, a kíváncsiság pofátlan lesajnálása, már-már testi kielégületlenség. Hogy ezt a Jezsibaba esetében elkerüljem, igyekszem ezt a szemét kis novellát segítő kontextusba gyömöszölni.
Emlékszem, hogy réges-régen, egy távoli, szocialista galaxisban, hétvégéim egy része gyakran az osztrák tévécsatorna bámulásával telt. Bár a nyelvet akkoriban még nem bírtam, akadtak érdekes gyermekműsorok. De mikor a képernyőn feltűnt az a szörnyen öltözött, hatalmas orrú bohócfigura, rendre az arcom elé kaptam a tenyerem vagy gyorsan takaróm alá menekültem. Elemi megrázkódtatás volt számomra ez a tréfa álarca mögé bújt rémalak, ahogy gyanús szándékkal, vigyorogva a gyerekek között kering. Véresre sminkelt szája meg hatalmas cipője semmi jót nem ígért, lidérces álmaimban gyakran találkoztam vele. Tele volt ez a gyermeki világ ijesztő jelenségekkel, idegen alakokkal, valami fenyegető, felső rend jelenlétével, ami azt sugallta, bármikor lecsaphatunk rád, ha nem vagy résen, ha kötelességeidnek nem teszel eleget. Minden önfeledt tettnek riasztó következményei lehettek, ha ujjamat szoptam, öreganyám rám mordult, hogy egyszer el fog fogyni, csak meglásd. A fegyelem kierőszakolása mindig félelemkeltéssel működött, szorongásébresztés volt a titkos jelszó a felnőttek között, ijeszd meg a gyereket, ez volt a nevelési credo, nyájas terror, jóakaratba oltott rémálomtámasztás.
Ez a témakör aztán felnőtt fejjel sem hagyott nyugodni, hiszen a jelenség általános, a gyermekijesztő alakok mitikus lények lettek. A Szatmár környéki gyerekeknek a Jezsibaba réme jutott, ez a mocskos nőstény, az Anyatermészet antikrisztusa, ez a sunyibanya. Hát már miért ne ölném meg? – kérdeztem egy hajnalon, és még aznap délelőtt megírtam a novellát. Bevallom, nem kis élvezet volt, és azt hiszem, ez az egyetlen oka és létalapja ennek az írásnak, ez az elégtétel, ez a törlesztés. Számomra jobb lett a világ nélküle.
De vigyázat! Sokan vannak még, túlontúl sokan, akik a gyermekekre lesnek, hogy megrabolják a legszebb életszakasz édeni nyugalmát. A bobó, a kóka, a zsákos ember, a markoláb, és nem utolsó sorban a rézfaszú bagoly is ott kószál kint, és alig várja, hogy meglátogathasson. De remélem, felhúzták már gyászruhájukat. Mert a Jezsibaba halott.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
