Nemrég ezt a kétségbeesett (mégis határozott) levelet kaptam úgy, hogy feladójának kilétét megfejteni nem tudom. (Az aláírás helyén egyetlen égés-folt, a bélyegek helyett pedig apró pecsét csupán, melyen elmaszatolódott figura lapul...) Nyugtalan vagyok, faltól-falig, könyvtártól-levéltárig járkálok azóta, de semmi. Ezért most mást tenni nem tudva: szóról-szóra közlöm e levél tartalmát.
Kedves Barátom!
Segítened kell! Bár félek, amire ideérsz, az Időt én már nem ismerem, s nem tudom mérni látásommal, mi új, mi régi, vagy mi holt, esetleg fél-holt köröttem... A romlott homok „paradicsoma” ez, az Ész száraz s porlandó magánya.
Siess! Én nem mehetek. Már ezerszer próbáltam, de nincs határ, nincs út kifelé – mindannyiszor eme körbe kell visszatérnem, ez az egyetlen bázis, ahol tereket érezhetek...
„Templomok” állnak itt, Háromszög alakú építmények (mindegyik pincékkel, romos alagutakkal), tele tömény és szomjas szomorúsággal. Tizenkét Háromszög négy-négy fallal, tizenkét méterenként körbe-körbe... Naponta járok egyikből a másikba, és sohasem iszom, mint vályog- és aranypor lepte herceg kuksolok a sárgás épületekben...
Homok szivárog leheletemből – a szív pedig itt sisteregve szúr! Emberi lényt még nem láttam, és tükör sem születik erre – üveg is csak agyamban villan. De lépések vannak. Éjjel. Nyomok nélkül. Hangok álmosan, végzet nélküli pusztulással...
A termekben ülök, homok, agyag, hályog, majd okker-ködök, tompa narancs-fények egy-egy percben, de a nyitott ajtókon át nem tudom, hogy kint-e a fény s bent-e az árny, vagy fordítva...?
A sárga Háromszögek bizsergéssel és borzongással teltek. Pedig semmi kopogtatás vagy dörömbölés. (Legszörnyűbb érzés itt a Nem-érzés.) Éppen ezért siess! Hiszen a közöny-szerű őrület kaparássza elmémet. Igyekezz, mert érzelmek nélkül sorvadok tompa, sárgás folttá...!
Most egy oltár előtt gabala edénykékbe szórom a pokolkő-törmeléket, a sárgaréz-vért és az aranyhomokot, melyeket a falakról vakarok le. Gyertyák fölött rázom az edényeket, hogy a hőtől (három nyelésem megszabadít az akadályoktól) nedvesség-tartalom szálljon föl a keverékből. Azokat szippantva táplálkozom.
A félbevágott koponyákon egyszerű és rémséges ábrák, mintázatok. („Csak semmi giccs! Most furcsa idők járnak.”)
A fal tövében szűk és mély kút, csupán csecsemőket dobálhattak bele; legalább azok ordítanának! De nem. Idegzabáló a csend. Csak az álmok játszanak itt néha vékony, bántóan sipító hangszereken – s e trombitákat én mindig tákolmányokként látom, melyek fő tartóereje biztos, hogy emberi sípcsont...
A ládák, amikre leülök, homok-dobozként omlanak össze, de már meglepődni sem tudok. A falakon (melyeken „doksit, padma, csima-purma, u, ú, padma!” és hasonló föliratokat látok) sosem járok át. Minden építményben, a fő-falon egy-egy hímzett zacskó is lóg, színes homokkal csordultig telve. Az értelmetlenség „Totemei” ezek...
Igyekezz már! Mert lassan a bánat is elkerül...
Na és a polcok; mintha porból szőtt szolgák lennének: óriási könyveket tartanak. Ezek a kötetek fölemelhetetlen, másfél méter hosszú, méter magas dögök, sárga selymekkel bevonva, bódító, görcsös lapokból készülve. Nappal teljesen üresek, csak éjjel látok bennük rezgő délibábokat: nem létező állatokkal kanyargós utakon, vagy velőscsont-építményektől is félelmetesebb palotákkal, melyekről ismeretlen írásjelek folynak le a homokba...
(„Éjjel, éjjel, éjjel...” – mondogattam már többször is, de mikor van itt igazán éjjel?; hiszen a feketés homokszínek és a pasztell-hártyák váltakozása hullámoztatja az eget; a Napot pedig megint csak fél-tudattal érzékelem, amint egy nagy, maszatos lepedőn át szivárog eme átkozott bázis felé...)
Hidd el nekem, Te már ott jössz (az égtájat nem tudom) a horizont mögött, akárkinek is gondolod magadat, mert ez (mint oly sokaság) ész által már elrendeltetett!
Még egy dolog, a legfontosabb: a tizenkét építmény középpontján, a nagy kör mértani metszéspontjában, a homokba süppedve ott áll a Tér” esszenciája”, az akár tucat embert is elnyelni képes Kagyló. Hatalmas, ágaskodó fodrai közül, sóhajtozó mélyéből elviselhetetlen Fény árad. Ő a Gyémánt-sárgák utáni és a Szűz-fehérség előtti Fény. A tizenkét állapotot összegző tizenharmadik. Ő az utolsó utáni, az első előtti, a ragyogástalan-ragyogó: „prima transzcendencia”. Az Időt és Vágyat Ő szipolyozza el. Igyekezz, ments meg! Mert Őt megközelíteni nem tudom, s közben a sárga, néma szél betemet, s leszek puszta por, kupacnyi aranypor...
Indulj!
– „Álmokról és tájakról” –
(Az álmokról beszélni igen nehéz, hiszen ők beszélnek rólunk – ha helyesen hallgatózunk...)
Elindultam.
(A rengeteg tépelődést és készülődést egy hirtelen nekirugaszkodás oldotta föl.)
Elindultam (talán egy régi, névtelen levél zaklatott hívása miatt), s hozzám három különös-állandó barátom csatlakozott, kiket egész életükben a kihívások, a bizonytalan „expedíciók” vonzottak. Négyen lépdeltünk tehát: P., a könnyűbúvár, L., a „leszázalékolt” vadállat-szelídítő (és pirotechnikus), A., a kisrepülő-pilóta (volt sárkányrepülő-készítő és solymász), no és én, az amatőr geológus-önológus.
Néhány hét elteltével már sok-sok népszokás, látvány, de főleg történet ivódott belénk. Túlmesélt és agyonhallgatott gondolatok, emlékek tették vizionárius együttlétté utazásunkat.
– Már bocsánat – mondta mosolyogva A. –, de megszáradt ondó illatát szuszogja e föld... – És valóban, kénköves vidéken jártunk, Gomorra-szerű kietlen pusztán, ahol Lót felesége változhatott bizonyos bálvánnyá, s amit a Holt-tenger déli partja zúz. (Mi azért többször is hátranéztünk.)
Eszembe ötlött Noé, aki állítólag elsőként ültetett szőlőtőkéket hasonló tájon – ám a Gilgames szerint ugyanezt már régebben megtette Utnapisti (Utna István?) az Eufrátesz mellett... Ez most lényegtelen, hisz egy csepp bort sem feltételezhetünk a környéken – inkább a régi Jaffa helyszíne lehet közelünkben...
Minden négyzetméter a Bibliát idézi, minden földrajzi támpont a történelmet alakítgatja, s minden történet szorosan épül össze álmainkkal.
– Az álmok – kezdte el L., mintegy benső monológomra reagálva –, az álmok nem csupán alvásunk tudatalattijában végbemenő tevékenységek törmelékei... Ezt már Abu Júszuf Jakub al-Modzsahid is tudhatta, hiszen 1166-ban (tizenhat évesen) megálmodta, hogy pontosan harmincegy év múlva, Észak-Afrika szultánjaként seregeivel majd egészen Madridig hatol és leigázó sikereket ér el... Abu J.J. al-Modzsahid mindemellett sokat ábrándozott Núbiáról, e múltba süppedt mitikus tájról a Vörös-tengernél, melyet a Nílus óriási kanyarulata táplált. Vágyódott, belébetegedett e gazdag vidék visszatérő képeibe, így regresszív álmaiba pusztult bele, nemhogy a progresszív jelzések útján haladt volna...
– Most hagyjuk ezeket – szólt közbe A. –, inkább saját álmainkat meséljük, melyek az úton születtek vagy már régről kísértenek bennünket. (Ezután ez szokásunkká is vált.)
P. – aki különben poéta-hajlamaiban is virágzott, s legtöbbször lebegett – kezdte:
– Néhány napja, amikor napszúrástól vergődtem, ilyesmit éltem át:
„kifeszített bőr a csend
lakkcipők párolognak,
a szél testekre olvad,
kéjes ásítás a csend”
– szavalta valaki, miközben én a sivatagban menekültem. Ott, Türkmén-szerű emberek rejtegettek. Napokon belül reám simult egy őrző leány, Aloisz. Hüllőbőr leplekkel védett a hő ellen, s gyakran tapasztotta füleimet hűs combjaihoz. Hallgathattam benső kavargását szelíd-nyugtalan lényének, mely sugárzása délibábokat vont körém. Elveszett az idő, s én elvesztem Aloisz kígyó-simulásaiban... Aztán bódulatok, hempergések hevében Ameshis, Dorothis és Abattis is reám fonódott... Egy reggelen nagy pisztáciafa alatt ébredtem arra, hogy vadszamarak ropogtatnak éretlen gyümölcsöket, az égen pedig felhőszínű sas kereng, majd megláttam a vak öregasszonyt is, aki nap mint nap a sas röptét követi fölemelt kezével... A kép megszakadt, és egy falat láttam, mely kezdett reám nyomódni (de az már otthon, ahol „másik énem” aludt), s erősen kellett azt tartanom, visszanyomnom, nehogy szétlapítson; erőlködés közben (és mialatt Aloisz is közeledett felém „amott”) efféle szavakat kiáltoztam: „...fosz, fosz, foszforta, idángo-dra mipolga... begondzsa, adalázs, felverzsény, mitomál pévked a hómkerén... és rasszák divít, míg jó krón a mekosszák... majd szí, passzát, brahmácsi csibram, s dí minyót, bediót... de higa, de kraghiga és tamar a kuszkimár... Ó, mangó-limák, magnó-inák, Ő, Szi-o-la..!” Hő terjengett, majd hidegrázás, s kívülről láttam, hogy homlokom áttetsző üveg (akár egy kirakat), és nyomom hozzá a falhoz, mely szintén egyre üvegesebb, s kintről már szemek tapadnak felém, hogy nézzék fejem bensejét... Teljes erőmből próbáltam homlokomat szilánkossá törni a falon, hogy csak törmelék-gondolataim maradjanak... Valahogy így ébredtem.
A történet tetszett, de mindannyian elhallgattuk a „megfejtést”, hisz nem mondhattunk volna egyebet oly közhelyeknél, hogy: „az ezt álmodónak paranoiás képzetei vannak, miközben megcsal valakit (talán önmagát is), és nem akarja, hogy fejébe lássanak – főleg ne idegenek, kirakaton kívüliek...” Egymás történeteit rendszerint magunkban emésztettük meg, s hagytuk, hogy mindez a külső képekkel is eggyé-olvadhasson.
L. (közülünk talán a legtapasztaltabb-„legtudományosabb”) így szólott: „Az álom őskori világokba meríthet, racionalizmus- és háborúmentes állapotokba, ám az ok, hogy ez ritkán történik: az a tudat tagadása, passzivitása. Tagadja, elnyomja a tudattalant. Ámbár: „demonstratio ad oculosa” (a szemmel látható bizonyítása) sem egyszerű művelet... Élt egy Abú l-Valid Muhammad ibn-Muhammad nevű arab-andalúz filozófus, aki pszichoanalitikusként is próbálkozott. Álomanalíziseket készített, bonyolult eseteket fejtett meg, s köteteiben visszavezette, bemutatta a legapróbbnyi részleteket is. Ám, a történeteket – melyekről az elemzések születtek – csak ezek után találta ki, mintha azokat különböző páciensek mondták volna el. Eme csalással mutathatott föl olyan „tökéletes definíciókat”, melyeknek minden részecskéje a helyén volt. Így lehetett ünnepelt professzor – halálában pedig kitaszított, magányos sarlatán... Tőlem ne várjatok saját álmot; a másokéval viszont szívesen „játszom”...”
– Azt hiszem, eltévedtünk – mondtam egy napon –, bár eddig sem tudtuk, hogy pontosan hol járunk.
Egy erődítmény közeledett. („Mi ez, talán Monsalvat? Nem, ahhoz túl nagy a hőség... Akkor a Quabbat al-Sakra? Nem lehet, ahhoz meg túl fekete...”) Fekete Nyolcszög-kővár, sivatagi hőség. („Orbis terrarum est speculum ludi” – „A földkerekség a játék tükre” – suttogta L.)
– Ez mégis az – kiáltott föl A. vékony sólyom-hangján –, a Quabbat al-Sakra. Sokat olvastam róla; igyekezzünk.
(Fülemben melanéziai dalrészlet, egy leány dúdolja fésülködés közben: „Fekete szín, ó, gyönyörű fekete szín, ó, tökéletes fekete szín! Fénylő szemek fénye, világító szemek világossága. Ez hát a szajukum. Csalogató, erős fekete szín...”)
Haladtunk, ám az erődítmény nem tűnt elérhetőbbnek, sőt: messzebbről „átláthatóbb” volt. A fáradtság foszló, száraz és üresedő asztráltestté alázott minket. Mintha minden lépés után elhagytuk volna lábainkat, melyek a homokban állva mutattak fenyítő példát azoknak, kik netán erre merészkednek. (Leprások szobor-torzói, a haladás és a cselekvés tagadásai...)
Jobb lenne hátrafelé menni, gondoltam. – Pedig délibáb az nem lehet fekete – kiáltozta A., – csak fekete nem lehet! Vagy egy geometrikus, óriási kemencét vetít elénk a képzelet?
Beledöglöttünk, ám leginkább P.-t kellett féltenünk, aki már saját izzadtságát itta és kente szét magán, hogy valamennyire úgy érezze, sós folyadékban lebeg...
Alkonyatra érkeztünk egy kis „oázishoz” – korántsem a Nyolcszög-várhoz –, majd mély álom préselt össze minket.
Másnap (ez várható volt) A. mesélte el lázálmát: „...Dögvész pusztította országunkat, s engem valahogy „kiküldetésben” részesítettek. Alamutba kerültem, ahol az Iszlám szufiktól kapott hasis által a Quabbat al-Sakra labirintusi kupolájában csodálhattam a konstrukciót. Ó, arany és kő, Iszlám és Keresztény Egysége. Szíriai bölcsek, perzsa pompák, túlvilági benső terek... Az „Ezeregyedik éjjelen” (így becézték ama napot) Egyiptomból érkezett hozzánk a Szultán, a nagy Malikal Kamil. Bronzba-, jáspisba-és grafitba öntött elefántokon lépdelt kísérete. Kérésére rögvest megnyitották a Hatalmas Parázs-kaput, melyen át mindannyian beléptünk egy későbbi bugyorba: a Pokoli (és gyönyörű) „Lángsír”-ba. (Ott egy „Dante-szerű” embert láttam, amint jegyzetel és örömében zokog...) Azután áthaladtunk a Platina-barlang üres, síkos termeibe, hogy elméinket frissítő „szaunának” tegyük ki, ám ott az elefántok szörnyűséges, visszhangzó ordításba kezdtek. Az őrjöngés közepette mindenki menekült volna valamerre, de akiket az elefántok meghagytak, azok egymást taposták el... Zárt márványajtót ütögettem... Arra ébredtem, hogy leszakad a kezem, s az üvöltések belém szakadó rezgésétől elveszítem ép elmémet...”
Barátunkat gyógynövényekkel borogattuk, engem pedig már nyugtalanított, hogy egyetlen motívum sem utal olyan helyszínre, melyet egy (a) névtelen levélíró mutatott be nekem, s kérte, hogy keressem és mentsem meg őt... Vártam tehát, hogy tovább indulhassunk.
L. eközben – bizonyára pilóta barátunk álmának hatására – így bölcselkedett: „A vallások (gyöngeségük és egymásra utaltságuk által) összemosódnak, a tömegpszichék elterjednek, elbutultan s megzavarodva bolyonganak, zavarva az igazabb szellem elmélyedését s épülését. Igazi önvalónk nem-ismerése Isten kilétének távolságát (is) növeli. Az individuum harmóniája pedig ős-mélységünk tisztaságát közelíti meg, s az Álmokban van ez legközelebb...”
(„Ez nem, ez nem itt, de igen... valami távol... ez rossz... a jó, igaz: legbent, legmesszebb-közel, igen, a jó-igaz repülés...” – motyogta A. lázas-félálmában.)
Napokon belül egy hatalmas fal jelent meg, mely végeláthatatlanul kanyargott (akár a kínai). Messziről látszott, hogy nem lehet közönséges építmény. Előtte néhány lény mozgolódott szemcseszerűen, mintha apró homokszobrocskák szúrnák szemeinket már oly távoli vibrálással. Ezért elgondolkodtunk s lepihentünk a megközelítése előtt... Ekkor – meglepetésünkre – L. kezdett neki egy nagyon régi (akkoriban vissza-visszatérő) álmának előadásához:
– Most már ideje, nem marad benn tovább, meg túl is vagyok rajta – hebegte, majd folytatta. – Ősz vége lehetett, keskeny, sőt egyre szűkülő utcába kerültem. Szinte metafizikus térben haladtam (ez most hülyén hangzik), a fekete bokrok mintha egy leégett város maradékaiként guggoltak volna. Mögöttük néha házakat (inkább merítettpapír-kunyhókat) láttam, geometriájukat enyhe szél maszatolta bizonytalanná, s idegesítően rezegtek. Nemsoká, a hosszú távolból két meztelen kislány szaladt felém. Az egyik szőke, selymes hajú dundi, a másik rövid, fekete hajú, félvérszerű, ferdeszemű sovány teremtés. Ekkor megfordultam, s elkezdtem futni előlük, ám éreztem, hogy ezt játékból teszem. Hirtelen leültem, s ők úgy rohantak hozzám, mintha rég ismernének, illetve csak a kis sárgás lány, hisz a másik futott tovább (érződött, hogy a utca végén egy társaság várja őket). Az apróság körülrajongott, akár egy beteg kis állat, majd leguggolt, hogy dolgát végezze, s én tartottam sima és hihetetlenül pici testét. Erőlködött, túlvilágian mosolygott, majd nagy rémületemre nemcsak fenekén, de hónalján s teste többi részén is, kis hasadékokon át fröcsögött elő a híg sár, az ürülék. Jött a combjainál, a mellei helyén, jött a hátából és a köldökéből... Iszonyodtam, de fájdalmas mosolya kényszeríttet, hogy tartsam őt. Akkor már paskolgattam a fenekét, kissé rázogattam, s tereltem volna az ösvényre, hogy fusson a várakozók felé, de ő úgy reszketett, oly zajokkal, mintha valamiféle üveggolyó vagy kavics rázkódott volna szinte áttetsző kis lényében. Ám az egyik alak a társaságból már közeledett, hisz messziről úgy hihették, hogy bántom e csöppséget, én meg egyre idegesebben terelgettem őt, de még folyt belőle a sár... Az árnyék már fölénk emelkedik, remegek, arcába nem nézek, csak nyújtom felé a kislányt, de nem tudom, mit cselekszem, és elfordulva indulok, amerre az álom elején kezdtem...
„Ősz, banálisan = elmúlás. A kislány egy meg nem született lény, aki persze tiszta – örökké tisztuló, áttetsző –, és öntudat nélküli. Tekinthetjük úgy, hogy ő egy csörgőkő vagy gumós zörgőkő (lapis a Quilae), mely agyag-vasércből áll, benne feloldott maggal, ami gördül és zörög. Embrió, mely igen mozog, tehát ki akar tárulkozni. Ám avval, hogy későn találták meg, és hibásan nyújtották át a Gond-viselés vagy a Sors karjaiba, a meg nem született megóvása sikertelen lesz, esetleg beteg lény születik erőszakos közegben.” Hát ilyesmiket olvasott ki álmomból egy átkozott neurológus-pszichoanalitikus-„alkimiska”, és valahol mégiscsak igaza lett, hisz tudjátok, nem lehetett gyermekem ezer próbálkozás után sem...
Végre nekivágtunk, hogy megközelítsük ama nagy falat (közben sokat gondolkodtam a gumós csörgőkő érdekes hasonlatán), s ahogy az közeledett, egyre kivehetőbb lett a kép: néhány, nagy gerinces bogár újra és újra nekiütközik a falnak, visszaesik, de folyamatosan ismétli a műveletet. (Emberek voltak azok.) Odaértünk. A falnak-ugrálókhoz egy szakadt próféta üvöltözött: „Cave! Cavete! (Óvakodj! Óvakodjatok!), ti, kik saját árnyékotokat próbáljátok átugrálni, hogy negatív lelkiismeretetektől szabadulhassatok, ahelyett, hogy megismernétek azt is, és élni tudnátok vele...” Ám a guggoló-ugrálók teljes hibbantsággal vérezték tovább a falat s homlokaikat...
Ámulva lépdeltünk tovább. Ott meg egyesek saját arcképüket próbálták a falra festeni (ki tudja, hanyadszor), hogy eddigi énjük „maszkjait” levetkőzhessék – így mindegyik előtt csupán mázolmány-absztrakciók csurogtak szét.
– Uraim, megmondanák, hol vagyunk? Halló, uraim, mi a neve ennek a falnak? – kérdezősködtünk, de egyetlen gesztussal sem reagáltak reánk; mindegyik más tartományban hadonászott ecsetével...
A fal mentén haladtunk már jó ideje, átjárót azonban hiába is kerestünk. Egy éjjelen nagy tüzeket láttunk meg, körötte furcsa ünnepség, tetovált szekta, fokozódó hangzavar. A résztvevők magukhoz húztak minket, s a körbeadott pipáktól hamarosan oldott és aktív tagokként vibráltunk mi is. Négy megbűvölt kígyó tekeredett és ágaskodott a lángok között, mindegyik hozzánk tartozott. Mind (bár különbözőek voltak) egyetlen cél felé próbált siklani, egyetlen mélységes odú felé. Körülöttünk táncok, rituális, őrült sikongások... s akkor, a szertartás csúcspontján a kígyók fokozatosan hatoltak be, merültek el a szekta uralkodónőjének szentélyébe, izzó-bűvös nyílásába... Így látott minket vendégül az Ophiták („kígyóimádók”) úrnője. (Reggel elernyedve, kiszáradva távoztunk.)
Kétnapi vánszorgás után ismét letáboroztunk, s P. barátunk rögtön nyöszörögni kezdett, embrió-pózba helyezkedett, s éber-álmában kezdett el szavalni: „Adalma! Amla-da, vadalma! Őrület hatalma, hűs fuvallat, zord lebegés. Mély hallgatások, halk temetések... Ó, Dalma, Adalma! Önpusztításaim pengéje, rezignációim mértéke, te mérgező ártatlanság, te misztikus, kortalan táj! Te jeges fényekbe fagyott, te viruló, szűzi halott...”
Érdeklődéssel hallgattuk barátunk szenvedélyes-szenvedő versezetét, s ő hosszas szüneteket tartva forgolódott: „Szemeidből ibolyántúli kutak nedvessége, csillámló űr... bús mozdulatok, sötét dallamok, rianó árnyékok tündére, te újholdnak örvénylő vére, tőled ügetnek angyal-állatok felém, át a tornyokon, tükrökön át, éjek gátjain vakon, és falát szaggatva minden álom-házamnak, melyeket magam ellen építek, melyekbe előled rejtőzöm, előled rejtezek – beléd... Legmélyebb termeidbe űzöl kegyetlen vágtákkal, érintetlen combjaidon át, s rezzenetlen melleidhez, súrlódásaim tébolyában... Adalma! Te állat, te szűz szörny. Ámulat, suttogás, ezüst álom, finom-éles bronz repedés, illat, bódulat, sugárzó mozzanat, áttetsző opál-nevetés... Te ájulásaimba-simuló, betegségeimbe-ragyogó! – erogén, buja olaj és jégvirág. Húsevő növény, eufórikus párna... arcom-lelkem-létem iszonyú megrontása...”
Barátunk végre elaludt, mi is azt próbáltuk tenni. Igazán már semmin sem csodálkoztunk, tudtuk, hogy a nélkülözések, a bizonytalan vándorlás, a homok, a hő, és a rengeteg különös látvány mindannyiunk mélyéből fölkavarhat bármit s bármilyen formában. Összekuporodtunk tehát.
Reggel egy dervis-szerű szerzetes állott előttünk, és sót kért. Kis tálkát tartó kezei egyenletesen remegtek... Dél körül ugyanilyen szerzetes jelent meg, ő ként szeretett volna, estefelé pedig egy harmadik hasonmásuk, aki higanyt koldult. Mi mindhármat átöleltük, mivel mást nem tudtunk nekik adni, majd éjjel folytattuk utunkat a fal mentén. (Ahogy telt az idő, kivilágosodott bennem, hogy mindhárom szerzetes ugyanaz volt, s csupán valamiféle „próbát” tett velünk mielőtt továbbindultunk.)
Kisvártatva hajnalodott, s ezt el sem hittük: a falon egyszerre pillantottunk meg egy embernyi repedést, melyet az idő véshetett ki, mint „szobor-negatívot”. Átléptünk hát, és vakító-fényes pusztaság fogadott. Szemeinket dörzsöltük, hogy kirajzolódjon valami, amikor L. fölkiáltott: „Hakeldáma! (Vérmező!). Kiszáradt vérmező ez foszlott madárijesztőkkel, kormos fákra aggatva.” Ekkor keresztre feszítettek és kerékbetörtek sokasága tárult elénk, mindegyik fejjel lefelé lógott („átfordulás”: az egótól való totális megszabadulás). Mást nem tehettünk, mindegyik fordítottra álló keresztet vetettünk, s csak ezután hagytuk el e mezőt. Már bűz sem áradt a kiégett roncsokból, csupán néhány csontváz sercegett a felkelő nap melegétől. A horizontról áradó fény egyre elviselhetetlenebbé vált, mégis haladtunk, s ott egy völgy felé táruló Fény-kapu hívott át elmosódott körvonalai alatt. Vonzott minket, ám ki tudja, hány perc, óra vagy évszázad sodródott el bennünk abban az állapotban... A Kapun túl viszont (már tisztán emlékszem) Mindenki Egyetlen Lényként pulzált bennem... Mintha kívülről láttam volna, hogy bennem Minden s Mindenki elfér, virágzik, elsorvad, lebeg... És társaim is így láthatták az Egységet, külön-külön, mindenki a saját lelkivilága által. (Közben Fény, mindenhol fehér Fény...)
Egy kórházi ágyon ébredtem.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
