„Soha nem felejtem el, amikor apám egy hajnalon először vitt el az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. 1945 nyara már bontogatta szárnyait, s mi a hamuszürke égbolt alatt róttuk Barcelona utcáit.”
Időnként megesik abban a sokszor kaleidoszkópszerűen kavargó örvényben, amit életnek hívnak, hogy a „Nagy Szőttes” fonódásában egy könyv különös hatást gyakorol ránk. Egyszer csak valahogyan, valahonnan rábukkanunk, ajánlják, ajándékba kapjuk, vagy csak egyszerűen egy kirakatból tekint vissza ránk. Megfogalmazatlanul is sejtjük, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így járnak, hosszú a sor a letűnő évtizedek-évszázadok sodródó gyűrűiben, és ez talán még sejtelmesebbé teszi a felfedezés varázsát. Mert mi is tesz egy-egy adott könyvet ilyen katalizátorként működő tényezővé életünkben? Talán maga a szerző fogalmazza meg ezt a legtalálóbban történetünkben: „…a könyvben, mint egy tükörben, újra felfedezhetjük mindazt, amit legbelül hordozunk. Olvasás közben elménket és lelkünket egyaránt életre hívjuk, s ez a bensőséges rítus egyre kevesebbeknek és egyre ritkábban adatik meg.” Igen, a jó könyv titka ebben rejlik. Sokan nem érzik át igazán, hogy bizonyos könyvek olvasása nem kizárólag „hasznos” szabadidő eltöltés (vagy sokak számára haszontalan semmittevés); a jó könyv által könnyebben rátalálunk önmagunkra, kibontakoztatva és sokszor először meglátva önönmagunk összetevőit vágyaink tükrében. Aztán, miközben szép lassan, ahogyan a bolygók is ráállnak elrendeltetett pályájukra, sorsunk mozaikszerűen kúszó kockái is elindulnak egy összerendeződés felé, amelyek mi vagyunk, de valószínűleg mindig is voltunk, bár, mint egy folyamatábra elágazásai, utunk többféle irányba vezethet…
Így jár a tízéves, spanyol kisfiú, Daniel Sempere is, akinek egy sosem hallott író, Julián Carax A szél árnyéka című regénye egy csapásra megváltoztatja az életét. A könyv olyan hatással van rá, hogy egy erős belső késztetésnek engedve elhatározza, hogy utánajár a szerző életének, főként, hogy műveit különös módon sehol sem lehet fellelni, sőt, az a hír járja, hogy a könyveket valaki célirányosan felkutatja és elégeti. A történet egyre fokozódóbb sebességgel kezd felpörögni. A bekapcsolódó szereplőkön keresztül az alaptörténettel összefüggő újabb szövevényes és főként tanulságos életutak kezdenek kirajzolódni. Belecsöppenünk egy időre az 1920-as évek felszín alatt lüktető, lánglelkű, lázasan sejtelmes hangulatába, mely tudjuk, sok olyan idealista álmodozót „kitermelt”, híreset és hírhedtet egyaránt, mint az elfeledett és nyomtalanul eltűnt regénybeli Carax.
Daniel közben felnő és az egyes szám első személyben elmesélt történet sodródása során önmaga is rájön, hogy mi az a néhány igazán lényeges, ami számít az életben, miközben más dolgok, tűnjenek bár nagyon fontosnak, mégis csak körülményeknek számítanak.
A mű mindenképpen egyedi felépítésű. A krimiszerű szálakat misztikus elemek mélyítik, kísértetház jellegű, angyalszobros udvarú, elhagyott, nyomasztó múltú egykori családi rezidencia képében, ahol különös dolgok történnek, és különös titkok lapulnak. Időnként Carax regényének egyik szereplője is megjelenik a színen, az arcnélküli ember, a baljós nevű Laín Coubert, aki abban a regényben maga az ördög. Hangulatában hasonló feelingű karakter, mint az Angyalszív című film Louis Cypher nevű kettős személyiségű figurája.
Zafón könyvének alapötlete némi rokonságot mutat napjaink világhírű török írója, Orhan Pamuk Az új élet című, szintén felkavaró regényével, persze A szél árnyéka a továbbiakban teljesen eredeti történet.
Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című regénye méltán lett az Elle Irodalmi Díjjal kitüntetett 2006 „Év Könyve”
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
