Egy kicsit árnyékolta a nemzeti ünnepünk előtti estét, hogy megint a csillagok együtt állását hozta: miközben gall formációk az A38 orrbárjába beszéltek meg gyülekezőt, az Instant kirgiz posztpánkot ígért. Nézzük akkor a jó oldalát: rengeteg programot kínál a főváros, nyilván kereslet-alapon közönség is van erre. A Blind Delon-t régóta hallgatom, klassz lemezeket tett le az asztalra ez a toulouse-i duó, a Larsovitch pedig remek "szürke foltként" kínálta magát párosul - itt tettem le a voksomat hát. Nyolc órás agrofitnesz után gyors ráncfelvarrás ebéd nélkül - vonatozás és fél nyolckor a kezdésre vízre is szálltam.
A Larsovitch "one-man-projekt" a hideghullám és a postpunk, valamint az EBM határmezsgyéjén mozgó, gitáros/elektronikus sötétzene egyik számomra friss és izgalmas jelensége. Nyilván én vagyok kicsit járatlanabb, mert beszélgetve ismerőssel kifejezetten a fiatalemberre érkezett, neki már látóterében volt. A Montpellier-ből indult zenész gépi pontossággal építi fel világát, ahol a szintetizátorok minimalizmusa találkozik Théó társadalmat ekéző dühével. Ügyes stíluskavalkád: egyszerre idézi meg a nyolcvanas évek minimal wave nosztalgiáját, helyenként kifejezetten az elektromos testzene nyers ereje lüktet, máskor pedig líraibb gitárjátékkal a dallamos postpunk dorombol-dörömböl. A zenei héjban üzenet: kritizálja a jelenkor európai kiüresedését: mindazt a feszültséget, ami a modern emberben kering.
Diszkográfiáját hallgatva jellemző a többnyelvűen előadott dalok, görög, orosz nyelven is megszólal-dalol - nekem ez nem tűnt fel a koncerten. Ezt a figyelmetlenségem azonban bőven ellenpontozta a zenei sokszínűség. Nagyjából az előadás derekában jött a bejelentés: innentől vége a csendes nótáknak (közönségből derű), az amúgy sem lanyha tempóból jött egy döngölő zárás - remek prelude és egyenrangú előadás a fő csapásnak számító 'Delon mellé!
Hideghullámos körökben nyilván nem mondtam már újat, de egyfajta beharangozásként a Blind Delon "Blast" nyári albumáról múlt héten írtam egy ajánlót, így ezt kiegészítve az élő előadást terítem most. Közös metszet a két esti koncertben, hogy nem ültettek fel az amúgy kellemes 80-as retro-minimal nosztalgiagőzösre: a Delon harapós basszusmenetekbe dühödt pánk energiát tekert. Már-már frusztráló dallamtapadással érkeztem erre az estére, a Manhattan című Delon-nótát a helyszínen szerettem volna kikapartatni a tekervényeimből. Talán egyetlen hiány ennek elmaradása bennem.
A pincében ásott kútból szóló ének - Kolkoz hangtónusa - külön megszólítana bárkit, a duó azonban nem él vissza a sötéthullám gyerekbetegségével (tudniillik, elég egy mély fájdalmas hang, a zenei körítés mindegy).
Szimpatikus volt a fények visszavétele és a slágerektől nem hemzsegő setlist is - ezek a srácok nem mindenáron akarják eladni magukat, élvezik, amit csinálnak. Az elején az Étoile Froide komoly felütés, az L'Enfant Égaré és az Empty még biztosan képviselte a friss korongot. Hangot adtam az instrumentális számok üresjárat-érzésének a Blast-on: hát élőben közel sem ez a helyzet. Míg a szintetizátor és dobgép "függöny" élőben már harapott (míg el nem felejtem, a koncerten a The KVB és a Soft Moon neve beköszönt számomra), a gitár egyenesen vicsorított, egy olyan feszes basszussal párosítva, hogy a magamfajta tényleg mosolyra fakad. Ahogyan azt Larsovitch is tette, a visszatérő két nóta igazi letámadásnak bizonyult, súlyos energiák gurultak le a színpadról. Ami maradt: fájó bal fül és az érzés, hogy szinte minden összejött ezen az estén.
