A 2012-es albumot már egekbe magasztaltam, aztán egy megkeveredett interjúfordítás végett méltatlanul nagy csendet hagytunk a Frustration körül, pedig megérdemlik, bizonyám. Itt is van akkor, vidám társaság ők.
Obsküre Magazin: - Visszatértetek egy nyersebb post-punk hangzáshoz, ami az első albumot is jellemezte. Úgy látszik, azóta ez a törekvés hatott a világra. Számotokra mellékes vagy örültök neki, hogy egy színtér (egy mikroszíntér) újra a helyére kerül?
Nicus: - Engem teljesen hidegen hagy és azt sem gondolnám, hogy mi találtuk ki vagy nekünk köszönhető, ami történt.
Fred: - Mindig lesznek koppintók és mindig lesznek, akiknek nem sikerül olyan jól, mint nekünk. Ha pedig nem átallnak a Frustrationt újrahasznosítani, akkor lesz dolgunk a Sacemmel.
OM: - Hogy készült az Around?
Manu: - Az ilyen kérdések szoktak felbosszantani, mert semmit nem mutatnak meg a csapatról, sem a zenéről. Azt a benyomást kelteni, hogy jobban ismerünk egy bandát, mert már tudjuk, hogy szereznek dalokat, egy illúzió. Szerintem a mi alkotási folyamatunk sem különbözik nagyon más zenekarokétól. Általában nincsenek szabályok. Néha az énekesnek van egy szövege, ötlete, a gitárosnak egy riffje, a basszernek egy basszustémája, a szintisnek valami új hangzása, ami bejön. Máskor meg semmi! A tagok közti alkímia a lényeg. Ehhez alázat kell, szűk tér, egy elkülönített szentély, ahol senki nem zavar meg. Hasonló, mint a szexnél! Jelen esetben Junior basszustémájával kezdődött, ha jól emlékszem, aztán Nicus kitalált rá valami jellegzeteset és a többiek is hoztak valamit. Hű, de érdekes, igaz?
Fred: - Ne aggódj, Manu-t könnyű felbosszantani, mikor nem uzsonnázott. Értem, hogy az alkotási folyamat érdekes lehet. A valóság viszont sokszor nem olyan fényes, mint azt elképzelik. Ahogy Manu is mondta az előbb.
OM: - Mi jutott a Frustrationnek a Warum Joe-ból?
Nicus: - Én. De a csajok kedvéért: a Warum Joe mindig játszik. Elég szólni nekik és már jönnek is a ritmusok.
Manu: - A Warum Joe az egyik kedvenc bandám. Azt hiszem, idézhetem Fabrice-t, aki szerint a Warum Joe az intelligens emberek punkzenéjét csinálja. Nagyon beképzelten fogalmazva azt hiszem, én is méltó vagyok a zenéjükhöz. Mindenesetre megérint. Amikor Warum Joe-t hallgatok, lefekszem a kanapéra a borítóval és a szövegekkel. Képtelen vagyok mást csinálni. Ez nem háttérzene a haverokhoz vagy a mosogatáshoz. Minden apró részlet igényli a figyelmet, a zenei szemet.
Fred: - Manu, ez jól hangzik, adsz majd egy kazettát, tőlük?
Fabrice: - Szerintem a Warum Joe akkor adja a legtöbbet, mikor még kamasz vagy, figyelmesebb és szabadabb. És még egyedül vagy. Szuper, meg kell hallgatnod.
OM: - Mikor érzitek úgy, hogy már kész egy dal és fel kell venni? Van olyan, amit soha nem lehet befejezni? Számotokra az Uncivilized "kész" dolgokat jelent?
Nicus: - Ezt nehéz megmondani. A probléma, hogy öten vagyunk. Sokszor esünk bele abba a csapdába, hogy mindenki mindenben játszani akar. Mondhatnánk, hogy nem muszáj, sőt a dal veszít a hatásosságából, ha túlzsúfoljuk. Mégis sokszor elnyomjuk azt a kis hangot, ami azt mondja: "Ez tökéletes, nem kell hozzányúlni!" Viszont a Dying City-hez például nem találtam elég fogós gitárt, úgyhogy nem lett benne. A dal pedig jól működik így is.
Fred: - Ott van az I can’t forget you, ami vitákat indított a csapatban. Ez a verzió más, mint amit azóta játszunk. Azt mondanám, egy dal soha nem készülhet el igazán. Ha mégis kész, akkor nem játsszuk többet.
Fabrice: - Ha tőlem kérdezed, hogy egy dal kész-e vagy nem, azt tudom elmondani, hogy 30 éve semmit nem alkottam, ahogy a zenekar nagy része sem. Fujj!
OM: - A lemez több dala is járt így? Ilyenkor hova kerül? A polcra, a kukába, esetleg később egy válogatásra ritkaságként?
Nicus: - Nem, szerintem mindent felhasználtunk, amit felvettünk.
OM: - Az Uncivilizednak van egy táncolható dimenziója is (Dying City). Egyfolytában táncoltok vagy mi? Otthon, az utcán, családi ebéd közben...?
Nicus: - Egyre kevesebbet és egyre kevésbé rosszul táncolok.
Manu: - Mint mindenki, mi is meg akarunk osztani ünnepi pillanatokat a zenénkkel, többek között ezért is csináljuk. De azt el kell mondanom, hogy ritkán táncolunk a zenére, amit szeretünk. Egyre nehezebb olyan helyet találni, ahol a kedves arcok megmondják a koncert után, hogy ne maradjunk ott vagy hogy 1 órán belül zárnak és ha ellenkezel, udvariasan befogják a pofádat. Párizsban a legtöbb hely csak koncertgyár. Ha vége, hopp, menni kell - rögtön, ahogy lebontottad a merchandise padodat. Nem nagyon van olyan, ahol a koncert után még klubestre is lehet számítani. Kár. Nekem ez nagyon hiányzik. Aztán vannak problémák a szomszédokkal, a hangerővel, nem egyszerű. Ezért szeretek elutazni Franciaországból. Spanyol, belga vagy német helyeken sokkal jobb. De cáfoljatok meg!
Fred: - Nekem a tánc olyan, mint a haj. Mindig belül van a lényeg. De csodálom és nagy örömmel látom, mikor a közönségünk táncol a dalainkra. És zseniális ötletnek tartom, hogy Valérie Donzelli felhasználta a Blindot a La Guerre est Déclarée egyik bemutatóján, ahol szintén volt tánc.
Fabrice: - Sokat tácolok mosogatás közben; sokat is török... És ez igaz!
OM: - A Siouxsie és a Joy Division is ki szokott jönni kislemezekkel. Nektek is volt már. Megajándékoztok minket újabbakkal a jövőben?
Nicus: - Remélem! A saját tempónkban dolgozunk... Türelem...
Fred: - Ajándékozni? És mi miből élünk meg?
OM: - Többször léptetek fel a Control film vetítésein. Mit gondoltok Corbijn munkájáról? Felismertétek a saját Joy Divisionötöket?
Nicus: - Pontosan. Nagyon szeretem azt a filmet, pedig nem vagyok Joy Division szakértő.
OM: - Mindig szerettem az ilyen ugató hangokat (Worries, Uncivilized). Manapság mi frusztrál titeket? Nem ellentmondásos, hogy ezt a nevet (utalva Douglas Pearce és Tony Wakeford Crisis nevű angol csapatára) viseli a banda, mikor a zenétek szép és jó?
Manu: - Megpróbálom úgy venni a kérdésedet, hogy viccelni próbáltál. De mikor azt mondod, hogy ma a zenénk szép és jó, álljunk meg egy kicsit! Már 10 éve így van! Ma egy kicsit ismertebb, ennyi. Ez a kifejezési forma számunkra nem változik, mindig vannak frusztrációnk, persze. Ezek mindenki életének a részét képezik. A létezéssel együtt nőnek és ha jól megnézzük, törekedni kell rá, hogy minél kevesebb legyen belőlük, mert úgy leszünk a legkevésbé boldogtalanabbak. De ettől még nem változtatjuk meg a nevet!
Az interjú az Obsküre online zenei kulturális magazin honlapjáról származik (http://www.obskuremag.net/) szerzője Sylvaïn Nicolino. A fordítás Tonka Zoltán munkája
