(Kornya Zsolt ford.), de soha nem tudjuk meg pontosan, mit látott, azon kívül, hogy rettenetes volt, és a végzetét okozta.
A fenti gondolatmenetet kissé sarkítva azt mondhatjuk, hogy Lovecraft szörnyei, amikor „elemükben vannak”, tiltják ábrázolásukat. A rettegés forrása ugyanis éppen a megismerhetetlenség, a megragadhatatlanság. Ha a képzőművészet képes lenne rá, hogy ábrázolja a fent említett szörnyalakokat, azzal épp e kreatúrák lényege veszne el, ugyanis az ember egyfajta „kontrollt” nyer felettük azáltal, hogy képes őket lefesteni. Így viszont már nem annyira félelmetesek, mintha még a kinézetük sem volna meghatározható. Olyasmi ez, mint amikor a régi emberek egész mítoszrendszert találtak ki istenekről, varázslókról, boszorkányokról, és ezek kifordított társadalmáról, amelyeknek tulajdonítani lehetett a különböző csapásokat: ha valamilyen rendszerben – bármennyire nélkülözze az a mai értelemben vett természettudományos megalapozottságot – sikerül ábrázolni az ismeretlen veszedelmek forrását, az valamelyest megszelídül. A képzőművészet tehát alkalmas arra, hogy kiherélje Lovecraft életművének esszenciáját. Azt hiszem, nem kell szomorúbb példákhoz folyamodnunk, mint azon Cthulhu-ábrázolásokhoz, amelyeken Cthulhu feje anatómiailag tökéletes mása egy közönséges, földi nyolckarú polipnak. Szerencsére a szóban forgó kiállításon ilyen képpel nem találkoztam. Egyetlen direkt Cthulhu-ábrázolás található itt: Rásonyi Ábel egy kisméretű alkotása, ami egy korrekt darab, bár bennem nem váltott ki hatást. Az asztrológiai szimbólumokat nem igazán értem Cthulhu alakja körül.
Persze találkozhatunk részletes leírásokkal Lovecraftnál is. Az őrület hegyei Véneinek külsejéről például pontos adatokat kapunk. Ám itt az igazi félelemforrást nem a Vének jelentik, hanem a shoggothok, amelyekről viszont tényleg nem sok információt kapunk azon túl, hogy alaktalan protoplazmaféleségek. A Vének, azzal párhuzamosan, hogy pontos képet kapunk róluk, „humanizálódnak”: civilizációjuk van, kultúrával rendelkeznek, értenek a művészetekhez, kutatásokat végeznek. Maga a narrátor fakad ki a következőképpen, amikor a shoggothok pusztítását látva megsajnálja e különös fajt: „[e]mberek voltak, más korból, a létezés más rendje szerint. (…) Akármilyenek lettek légyen is – tüskésbőrűek, növényszerűek, szörnyszülöttek, csillagfajzatok –, emberek voltak!” (Sóvágó Katalin ford.) Rajtuk és az ő birodalmukon keresztül tulajdonképpen Lovecraft politikai-történelmi elképzeléseibe nyerünk betekintést. Ha velük kapcsolatban valami félelmetes, az az, fénykorukban mennyivel túlszárnyalták az emberi civilizációt, avagy másik oldalról: mennyire porszem hozzájuk képest az ember.
A fentiekből látható, hogy a képzőművészetnek nehéz dolga van, ha Lovecrafthoz akar nyúlni. Néha csak a „szolgálólány” szerepére szorítkozik azáltal, hogy némi hangulati aláfestést nyújtva segít a nézőnek feleleveníteni az érzést, ami Lovecraftot olvasva támad az emberben. Ilyen kép volt a kiállításon az, amelyik a csupán a csillagos eget ábrázolta egy holdsarlóval. A sarlószerű Hold legalább annyira baljós, mint a vérfarkasokat és ki tudja, miféle egyéb fajzatokat előhívó telihold, a Lovecraft-olvasó jól érti egy ilyen egyszerű kép relevanciáját, és a festő minden erőfeszítése nélkül maga képzeli a csillagok közé a leírhatatlan, alaktalan rémségeket. Hasonló „aláfestő” jelleggel bírt számomra Rásonyi Ábel fehér hegyet ábrázoló festménye, ami elég könnyen az ember eszébe juttatja Az őrület hegyei t. A kép közepére helyezett, megfordított háromszöget, benne egy szemmel mondjuk nem értem benne: bizonyára szimbolikus utalás, a jelképes istenábrázolás kifordítása, de ennél többre nem sikerült jutnom az értelmezésnél.
Kókai Emese festménye nem igazán nevezhető lovecraftinak: egy semmihez sem fogható, nőfejű kreatúrát ábrázol, aki furcsa, kifejezéstelen arccal tekint a nézőre egy okkult irományokkal teleszórt íróasztal előtt. A nézőre van bízva a „magyarázat” kidolgozása: talán álomkép, talán egy balul elsült varázslat, talán egyéb, sokkal dermesztőbb esemény. A kiállításról ez a kép az egyik személyes kedvencem, pusztán az elborultsága miatt.
Polecsák Lajos festménye, mely A sötétség lakója feldolgozására törekszik, engem első ránézésre nem fogott meg, ám az elbeszélés kapcsán fentebb írtakra tekintettel mégiscsak elismerés illeti a képet, hiszen az alkotó jó mozzanatot emelt ki az írásból: a tetőpontját szemelte ki, ám szerencsés módon elkerülte a konkrétumokat. A rettegés ábrázolása engem nem igazán győzött meg, ám lehet, hogy az alkotó által választott stílus ennél többet nem is igen tett lehetővé, ezért tartózkodom az éles verdikttől.
A kiállításon található egy nagyméretű festmény is, mely a leginkább csápok halmazát ábrázolja, közte néhány üveges szemmel. A kép színvilágában és ábrázolásmódjában is igyekszik megragadni a gótikus irodalom és Lovecraft hangulatát: a komor, sötét liláskéket nem is kell külön magyarázni, az összevissza kuszálódó csápok az alaktalan, álomszerű szörnyön túl egyszerre emlékeztetnek egy göcsörtös fatönkre és egy lobogó, sötét, női hajkoronára, a köztük pislákoló szemgolyók pedig az éjszaka rosszindulatú csillagait idézik. Különös, asszociációdús alkotás.
A kiállításon található két portré is, ezek azonban különösebben nem nyerték el a tetszésemet. Valahogy a Lovecraft-portréknak olyan hangulata van az én szememben, mintha az alkotó egyfajta „szellemi vezérként” tekintene Lovecraftra, aki a nyákos csápok bölcsességét hozza el a titkos tudásra áhítozók számára, Lovecraft pedig vagy prófétaként mered a távolba, vagy töprengő főpapként néz szembe az emberrel. A jelen esetben hasonló benyomásom támadt: az egyik képen (ez Rásonyi Ábel munkája) Lovecraft mögül két sötét, gonosz szem mered a nézőre, és üzenet szempontjából a szentek válla körül repkedő angyalokat juttatták az eszembe, a másikon pedig (alkotója Szabó Gábor) az árnyékolt tekintetű Lovecraft feje mögötti csillagköd szabályos glóriát formáz.
Két képregénnyel is találkozhatni a kiállításon: Sallai Péter A kutya -feldolgozásáról fentebb már tettem említést. Az alkotó gondoskodott róla, hogy az írásban szereplő minden gótikus toposz helyet kapjon. Kíváncsi lennék rá, hogy a felső sor negyedik képén látható, fekete ballonkabátos alak szándékoltan emlékeztet-e a tizenkilenc éves Clark Ashton Smithre .
Rásonyi Ábel az Onnan túlról című novellát dolgozta fel egy képregényben. Az ő emberalakjai valahogy kevésbé fogtak meg. A vörös szín használata érdekes, az ember azt gondolná, ilyen színvilágban inkább egy ördögidézés, nem pedig tudományos kísérlet tanúja lehet, de a rémtörténet-irodalom hagyományában a Frankenstein óta keveredik a misztikum és a tudomány, így nem mondható, hogy a színválasztás homlokegyenest elütne a témától. A képsor leghatásosabb darabjának azt tartom, amelyen egy iszonyodó szempár (feltehetően a narrátoré) látható egy épp szilánkokra hulló üveglapon. Ez a kép jelképértékű: a narrátor meggyőződik róla, hogy tényleg léteznek közöttünk más dimenziók a mi felfogásunkat, esztétikánkat gyökerestül felforgató kreatúrákkal: az összetörő üveg mintha a narrátor valaha biztonságot nyújtó, de most üvegként összetörő világképét jelképezné.
Sokkal több kép sajnos nincs, a repertoár hátralévő részét Rásonyi Ábel kisméretű képei, Havancsák Gyula két könyvborítója (a Lovecraft összes III , valamint a 2011-ben megjelent Lovecraft legjobb művei című antológia borítóképei), valamint Bakos Levente kalligráfiái teszik ki.
A képek számomra
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
