Az a régóta hiányolt nyugalom és tisztaság, mely a következőkben tárgyalásra kerülő német festőművész alkotásain illetve alkotásaiban megjelenhetett, nem csupán egy történelmi és eszmetörténeti szempontból különleges helyet elfoglaló szubjektum - vagy egy érdekes perszonalitással bíró elismert művész –személyes érdeme. A jelenség a XVIII. század végén megjelenő s egészen a XIX. század első feléig meghatározó európai szellemi áramlattal, az úgy nevezett romantikával, romanticiz-
mussal, szorosabban véve pedig a német fejedelemségek területein kibontakozó német romantikával függ össze.
Az emberi lény a szám által meghatározott kozmoszt, és a mértékéül beléhelyezett embert - ami voltaképpen a mikrokozmosz - a fokozatosan gyorsuló involúció következményeképp, egy ponton kvalitástól és transzcendens lehetőségeitől megfosztott középpontként ismerte már csak föl.
A reneszánsz humanizmusa által indukált technikai - és új típusú szellemi - jelenségek (elméletek) csapdája a „felvilágosodással” bezárulni látszott, mikor a természet egyfajta újra-fölfedezése megtörtént. A francia Jean-Jacques Rousseau, aki Kant szerint „a lelki érzékenység páratlanul magas fokán állt”, messzemenően hierarchia ellenes és antiarisztokratikus nézetei mellett a „természetbe való visszatérés” jelszavát is kihirdette.
Az ember tiszta, ősi állapota azonban nem a természetbe vetettség s nem is a természeti lényként való megnyilvánulás. Az ember nem azonos a rajta kívül állóként megismerhető természettel sem.
A Természet lenyűgöző nagysága s megfelelő módon való felismerése ( illetve elhelyezése) utat mutathat valóban magasabb létállapotok felé s Caspar David Friedrich művészetével ezt az utat próbálta megmutatni, átélhetővé tenni kortársai – és talán a jövő nemzedékei - számára.
Ahhoz, hogy megérthessük Friedrich helyes intuíciókból fakadó világszemléletét, érdemes megemlítenünk azt a gyermekkorában, 1787-ben bekövetkezett tragédiát, mely feltehetőleg drasztikusan realizáltatta vele Természet és Ember sajátságos viszonylatát. Születési helyén, a pomerániai Greifswaldban történt meg, hogy beszakadt alatta a jégfelület s a balti tenger jéghideg vizébe zuhant. Segítségére siető testvérbátyja Christoffer Friedrich, élete árán tudta csak kimenteni.
Mélyen vallásos fiatalemberként, kezdetben mestere J. Quistrop bíztatására fordult a természet „rajzolása” felé, ám a későbbiekben sem feltétlenül realisztikus ábrázolási szándékkal - melyet különben is ”vulgáris irányzatként”- megvetett vizsgálta a természet jelenségeit. Vásznain - filozófus barátja von Schubert gondolatait szem előtt tartva - a lelki szem előtt megjelenő tájat próbálta a belső homályból „napvilágra hozni”. Az olajfestményein megjelenő táj végtelensége tulajdonképpen a maga valóságában tárul föl, látszólag mellőzve minden direkt megkomponáltságot. Festésmódja is mentes volt minden bravúrtól, technikai túlzástól. Figyelemre méltó például, hogy nem alkalmazta az akkoriban még divatos vastagon felvitt pasztózus festékrétegeket. Inkább bizonyos elemek elhagyásával, redukcióval jutott el a szellemmel áthatott szubsztancia kívánt bemutatásához, így a topográfiailag meghatározható valós helyszínek, geografikus jelenségek mintegy éteri állapotban, átlényegülve kerülnek képein a mindenkori szemlélő elé. Friedrich tájképeit mégsem nevezhetjük a Lorraine-i, Poussin-i értelemben vett „ideális tájképeknek”, ahogyan a nagyjából kortárs A. von Menzel egyes alkotásait például igen.
Emelkedettség, érzés, fegyelem. E szavakkal jellemezhetnénk leginkább azt a sallangoktól mentes művész(et)i hozzáállást amit Friedrich vallott illetve megvalósított. „A festő feladata, hogy ne csak azt fesse meg, amit maga előtt lát, hanem azt is, amit önmagában fölfedez.”- vallotta, és a gyakorlatban mindig kerülte az értelmetlen/lényegtelen/lélektelen témákat. Mesterségbeli precizitása minden esetben a láthatatlan(-valóság) lehetőségekhez mért érzékeltetésének vagy legalábbis sejtetésének volt alávetve s személyét illetően mindenképpen bizonyos metafizikai irányultságot feltételez. Megfigyelhető, hogy számos friedrich-festményen szerepelnek úgynevezett vallásos szimbólumok, melyek a keresztény katolicizmus eszmerendszeréhez köthetőek, ám kontextus tekintetében bizonyosan túlmutatnak a szigorúan vett religionalitáson. Ezeken a képeken a meditatív jelképek sosem „előtérbe állítva” kapnak helyet, nem narratívát illusztrálóan és nem is Imago-ként vannak jelen, hanem a bemutatott természet illetve természeti látvány ember által hozzáadott részeként, hogy mintegy kiegészítsék, jelezzék a belső (felső) orientációt. Az ember személyes magányának rekvizitumaiként jelölik a táj(-végtelenség – végső soron Isten) felé való szellemi mozgást. Direktebb megfogalmazottságú művein is a legtöbbször háttal álló emberi szereplő (szereplők) a Természet felé tanusított alázatot fejezi(k) ki. Az Ismeretlen mégis jelenvaló, valahol az atmoszférában megragadható, de egzakt módon mégsem ábrázolható. Éppen ezért az „érzés” a lényeges. A festő által megfigyelt nyugodt, csendes természet kontempláció gyakorlásával megmutatja (föltárja) a kapcsolatot ember és Isten között. Friedrichnél az emocionális ihletettség bizonyossága mellett egy megrendültebb, komorabb, fegyelmezett és intuitív „megérzés” hat át csaknem minden egyes képet.
Az sem lehet véletlen, hogy a romantika korában egyébként rendkívüli módon csodált hegységek, roppant hófödte hegyek jelenítették meg Friedrich számára (is) a magány azon szakrális toposzait, ahol a vándor (viator) legközelebb kerülhet az Istenséghez, ahol normális esetben szolipszisztikusan átélheti az Istenséget (Gottheit). Az elemekkel szembeszegülő, csúcsra hágó hegymászó diadalmas érzését nála mégis különös melankólia hatja át, mert egyúttal saját kitaszítottságát is kénytelen benne felismerni. Egyébként Friedrich szerette a magányt, önkéntes egyedüllétében gyakran tartózkodott a viharos tengerparton, nem ügyelve a fennálló veszélyekre. Werner Hoffmann – A földi paradicsom című művében - találóan jegyzi meg a téma kapcsán, hogy a kor művészeinél „a magányosság peremélménye több tematikai indítéknál, a művész egész életterét meghatározza.” Valóban, a XVIII. század végén a civilizáció egyre erőszakosabbá váló materializmusa szükségszerű konfrontációt váltott ki az érzékenyebb, nemes szellemű, szabadságot áhító művészekből, írókból egyaránt. Minthogy a mindinkább gazdasági érdekek befolyása alatt álló eltömegesedő és talaját vesztett nyugati emberiség felismerhetően és megváltoztathatatlanul egy rossz irányt választott, a maga értékeivel összhangba kerülő kiváló nagyság választott száműzetésre ítéltetett. A társadalomtól való elkülönülés velejárója azonban a magány sokszor fájdalmas élménye. Kerülve a didaktikusságot Friedrich olyan pillanatokat örökített meg, melyek ugyan szubjektívek, mégis monumentalitásukat tekintve egyetemesek és örökkévalóak. Olyan időtlen pillanatokat amilyenekben egy arra fogékony magányos embernek megmutatkozik a létezés.
„Az a művész,
aki a természet szó szerinti másolásával merészel ámítani bennünket,
az a Teremtő Isten szerepét bitorolja,
holott csak egyszerűen ostoba.
Ha viszont alázatosan és nemeslelkűen
igyekszik a maga viszonyát megmutatni a végtelen természethez,
rászolgál tiszteletünkre.”
(C.D.Friedrich)