Számomra az év eddig legjobban várt lemeze az amerikai Hatesex második, februárban megjelent nagylemeze. Az első bemutatkozó albumot már taglaltuk korábban, az Unwant számomra mai napig a deathrock/gothic műfaj egyik etalonként ható kiadványa. Sajnos kevesen ismerik a bandát, e tényben talán közrejátszik az is, hogy a két lemez megjelenése közt nem kevés év telt el. Talán ha hamarabb jön ki a második nagylemez, merültek volna a feledés homályába. De itt van végre valahára, és higgyétek el, megérte várni, hiszen Benn Ra, és Krisanna énekesnő duója ismét fantasztikus lemezzel ajándékozta meg az arra érdemes hallgatóságot.
Powergoth – határozza meg a zenekar a stílusát, mely helytállónak bizonyul mindkét lemezük ismeretében. A deathrock, és gothic rock határmezsgyéjén mozgó muzsika atmoszférikus, rideg, mégis kellemes percekkel örvendezteti meg a publikumot. Megmaradt a keményebb, vastagabb alap, és arra jön rá a kellemes, ám sokszor kiábrándultságot, szomorú melankóliát sugalló gitárjáték. Krisanna éneke változatlanul olyan gyönyörű, mint bemutatkozó lemezükön, egyszerűen csodálatos, mégis hideg, fagyos orgánum. A 11 dalt tartalmazó kiadvány nótái egy intro, és egy outro közé lettek préselve, alig több, mint fél órában, mégis az összkép egy rövid, de velős kiadványként hat.
A kabaré jellegű intro után következik A Rose Without Eyes, mely dal talán a legkorábban kiszivárgott új szerzemény. Egyszerűen lehetetlen nem szeretni ezt a középtempós, komor, sötét nótát, szinte minden hangfoszlánya magával ragadó.
Hasonló jókkal büszkélkedhet az Operetta NO. 19, mely címe ellenére nem tartalmaz semmilyen komolyzenei témát. Hullámzó dalszerkezetével, remekül felépített alapjaival szépséges hangulatot kölcsönöz. Eztán a Wanderlust személyében a kedvencem következik. Számomra a lemez legszebb kompozíciója, hihetetlen atmoszférával, profin felépített dallamokkal, zseniális énektémával, szépséges sötét hangulattal. Nem találok rá szavakat...
A zene az album végéig sem merészkedik a középtempón túlra, megmarad a lassú, vontatott témáknál. Ebben a stílusban fogant a The Red Curtain Masquerade is, a közepe felé egy igazán remek témával. Egy kis egyperces közjáték következik, a csilingelő Throe II neve alatt. The Necrokiss Of Melancholy egy picit gyorsabb, kapkodósabb társainál, melynek kisugárzása rendkívül nyomasztó. Lassú keringő hatást sugall az Iam, ilyen, ehhez hasonló dallal a bemutatkozó lemezen is találkozhattunk. Végül a Darling Divinora, és a The Forest of I maradt. Mindkettőre jellemző kellemes, kicsit oldottabb hangulat, persze, nem kell vidám légiesen könnyed nótákra gondolnunk, ezek önmagukban így is rendkívül rideg, nyomasztó dallamokkal felvértezett szerzemények. A lemez zárása szintén kabaré jellegű, szinte ugyanazokkal a dallamokkal, mint az intro esetében találkozhattunk.
Megemlítendő, hogy a lemezen sok vendégmuzsikus is besegített, mint például Frank Vollmann, a Frank The Baptist frontembere.
Összegezve egy igazán minőségi remek munkával rukkoltak elő amerikai barátaink, minden kétséget kizárva a legjobb deathrock (szerű) lemez, amit az utóbbi egy évben hallottam.
Rengetegszer hallottam, de még mindig a hatása alatt vagyok! Igazi mestermű!
(10/10) Honlap : Hatesex
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
