2011-ben elkényeztettek minket a tigrisliliomok, dupla koncerttel léptek a Trafó színpadára, 22 esztendő dalai mellett akkor az egyik estén Nan Goldin Ballad of Sexual Dependency felkavaró képsoraiból is átnyújtottak egy csokorra valót.
A visszatérés így karácsony előtt közvetlenül (aztán a sok bejgli elnehezítette az agyam, ezért a megkésett beszámoló) jóval magasabbra tette a lécet, kiváncsi voltam, az Artemovszk léptékekkel több látogatóra tervezett gyomra képes-e megemészteni a színháztermekhez és füstös klubokba illő brechti triót.
Az aggodalmam alaptalannak bizonyult, már a hazai The Big Bunny Hall Swinger Club felvezetésénél is laza teltház ringatta a ladikot, Martyn Jacques (ének, harmonika, zongora) gyilkos balladáira szemmel láthatóan egyre több a perverz érdeklődő Budapesten is.
Nem mondhatom, hogy rossz választás volt a The Big Bunny', de az a fajta életvidám swing-kavalkád, amivel a közönséget szemmel láthatóan jól szórakoztatta az előkép, engem hidegen hagyott - hiányzott a sötétebb, mélyebb tónus - ha rajtam múlik, a Shadowbirds vagy a Freak Fusion Cabaret jobban passzolt volna ide.
A bejárattól jobbra található mercspult elképesztő termékenységről tanuskodva roskadozott a The Tiger Lillies lemezektől, ezen az estén azonban nem kifejezetten a besztof, hanem az új korong, a Lulu - A Murder Ballad-ra épült a repertoár. Frank Wedekind, az expresszionista drámairodalom úttörője a 19. század végén írta két részes színpadi tragédiáját, a Föld szellemét (Erdgeist, 1895) és annak folytatását, a Pandora szelencéjét (Die Büchse der Pandora, 1905). Főszereplője a démoni ellenállhatatlan „szilaj, szép állat" Lulu, a férfiszívek és sorsok összetörője. "Ő a hordozója a Wedekind-féle morálnak, amely a testi szerelem felszabadításának hirdetésével tiltakozik a társadalmi korlátok ellen." A sorsát nem kerülheti el azonban, egy kéjgyilkos kése végez vele.
A rémballada "liliomba öltöztetése" nem lehetett nehéz feladat, sokkal inkább folytatása az eddigi életműnek, hiszen az expresszionizmus, a Kurt Weill-féle kritikus, groteszk világ, melyben a társadalom peremére szorultak dekadenciája a téma, a Sohoban punkok és prostik között felnőtt Martyn Jacques hazai terepe, tulajdonképpen a The Tiger Lillies kimeríthetetlen témája csaknem 25 esztendeje.
Ezen a keserű-rémes történeten vezetette közönségét a falzett két részben, borzongással és humorral meg persze tucatnyi grimasszal megspékelve. Bár a dobosok James Joycaként emlegetett új tag (Mike Pickering) némiképpen hervadtnak tűnt számomra pocakos elődjéhez képest, de a The Tiger Lillies engem ismét lenyűgözött, köszönettel zsebre tettem néhány melanólikus fejhangot, és három nap múlva beszórtam a frissen állított karácsonyfánk árnyékába.
fotók: Valovics Tímea
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
