Howard Phillips Lovecraft és a klasszikus horrorszerzők művei nemcsak az írók, de egyéb művészeti ágak képviselőinek a képzeletét is megtermékenyítették. A dolog természetéből kifolyólag az efféle művészet iránt való érdeklődés szubkulturális szintre szorítkozik; magyar vonatkozásban leginkább a gothic.hu oldal szolgáltat információt az ilyen orientációjú alkotókról, alkotásokról. A Memento Mori Egyesület , mely szemmel láthatóan nem első bálozó a gótikus, dark, valamint egyéb, hasonlóan borongós (jól van, na, utálom a címkézést) művészeti rendezvények terén, ezúttal egy kifejezetten Lovecraftra fókuszáló kiállítást szervezett meg. A megnyitóra stílszerűen 2013. február 14-én, Valentin-napon került sor, a rendezvény helyszínéül a Picasso Point nevű kávézó-söröző (1065 Budapest, Hajós utca 31.) szolgált. A kiállítás március 14-ig tekinthető meg.
A kérdéses napon a fekete öltözékű népek egész tekintélyes hada tette tiszteletét a helyszínen, talán fel is töltötték az ülőhelyeket. A kiállítást Pető Zoltán, az ELTE-BTK filozófiatudományi doktori iskolája hallgatójának beszéde nyitotta. Előadásában tömör, átfogó képet igyekezett adni Lovecraft nézeteiről, munkásságáról. Röviden említést tett bizonyos alapvető életrajzi adatokról: ősi telepescsaládból származott, csodagyerek volt, gyerekként folyóiratot szerkesztett, nem részesült formális felsőoktatási képzésben. Világnézetét tekintve materialista volt, és szemben állt azzal az örök optimista szemlélettel, ami a mainstream amerikai gondolkodást jellemezte, munkássága abba a vonulatba sorolható be, amely elvetette az „amerikai álom” magasztalását, s ezáltal Poe és Bierce nyomdokaiba lépett.
Az előadó utalt arra, hogy Lovecraft stílusa a gótikus irodalmi hagyományból eredeztethető, és említést tett róla, hogy technikája túlmutat a közönséges, konkrét félelemkeltésen, nem az olvasó egyszeri megriasztására törekszik, hanem tartós szorongás elérésére. Szó esett végletesen materialista, cinikus világképéről, mely különös ellentétben áll az általa teremtett romantikus világokkal (legalábbis az „álomciklus” elbeszéléseiben) és ábrándos természetével.
Az előadó három síkra osztva rendszerezte Lovecraft életművét. Az első sík a földi: itt lényegében az író novelláinak evilági helyszíneiről volt szó. Ezek tipikusan Új-Anglia ódon épületei, de ide tartoznak az elhagyatottságot jelképező távoli, kietlen tájak is, mint az arab sivatag vagy az Antarktisz.
A második sík az álomvilág: ez – meglepő módon – az „álomciklus” elbeszéléseinek ad otthont, melyeket Lovecraft elsősorban Lord Dunsany munkássága által ihletve hozott létre. Ez a világ az ókori Hellász groteszk másaként jellemezhető. Az e világba átlépő hősök között kiemelést érdemel Randolph Carter, aki Lovecraft alteregójának is tekinthető.
A harmadik sík a világűr, ahonnét olykor-olykor megnevezhetetlen teremtmények érkeznek porszemnyi kis planétánkra, melyek a jól ismert lovecrafti kozmikus iszonyatot testesítik meg. E világ antitézise a miénknek, valamint a benne való helyünkről szőtt elképzeléseknek: Lovecraftnál az ember jelentéktelen atom a mindenséghez képest.
A nyitóbeszéd szépen csokorba szedte a legfontosabb ismereteket Lovecraft életéről és munkásságáról. Nekem mégis hiányérzetem támadt: az előadás ott ért véget, ahol azt vártam, hogy belevágjunk az igazi ínyencségekbe. A közönségről lehetett sejteni, hogy nem ismeretlen számára Lovecraft életműve, és az elhangzottakat többé-kevésbé megismerhették abban a pár elő-, illetve utószóban, amelyek a magyar nyelvű kiadványokban olvashatók. Én abban bíztam, hogy Lovecraft munkásságának mélyebb filozófiai vonatkozásairól, vagy egyéb nyalánkságokról is lesz szó.
Pető Zoltán beszédét rövid zenei blokk követte. A Mork Skog sejtelmes, borús darkambient zenét hallhattunk, mely igen jó hatásfokkal idézte fel azt a komor hangulatot, amit Lovecraft művei utánozhatatlanul közvetítenek. A zene alatt képsorozatot vetítettek, melyen különböző, többé-kevésbé lovecrafti vonatkozású képek követték egymást lomha egymásutániságban, olykor Lovecrafttól származó, jól elkapott versrészletekkel megtűzdelve. A képek között láthattunk alaktalan, nyálkás, ezerszájú szörnyeket, gigászi, földalatti oszlopcsarnokokat, és az emberi képzelet ki tudja, miféle szüleményeit. A nyílt szörnyábrázolások engem általában nem nyűgöznek le, én személy szerint azt szeretem, ha egy kép nyomasztó, sejtelmes atmoszférát áraszt, erre viszont nem a direkt szörnyábrázolásokat tartom a legalkalmasabbnak. Mindenesetre a képek kétségtelenül passzoltak a rendezvény tematikájához. Az én személyes kedvencem a rideg, érzéstelen, mégis fojtottan keserű tekintetű úriember volt, akinek keze helyén néhány óriási karom görbült.
Néha elgondolkodtam azon, vajon a képzőművészet mennyire képes visszaadni azt a rendkívül összetett esszenciát, amit „lovecraftinak” nevezünk. Elvégre itt nemcsak egy látványvilágot kell visszaadni: az író a legkülönbözőbb módokon gyötri az olvasó több érzékét, ráadásul mindehhez egy intellektuális rettenet is társul, elvégre Lovecraft érett munkássága a modern ember értékvesztésének egyfajta feldolgozása is. Arra gondolnék, ilyenkor kézenfekvő a művész számára, hogy a Lovecraft számára oly kedves gótikus irodalom képi világához forduljon, ám ez az út eltéríti őt attól, hogy arra koncentráljon, ami igazán egyedi, ami Lovecraft sajátja. Lovecraft maga panaszkodott egy levelében arról, hogy vannak poe-i elbeszélései és dunsany-i elbeszélései, de sehol nem talál az életművében lovecrafti elbeszéléseket. Ez a probléma a jelen kiállítás során is felvetődött bennem. Ha az avatatlan szemlélő megtekinti Sallai Péter remek képregényét, mely A kutya ( The Hound ) című novellát dolgozza fel, egy ütős kísértettörténetet lát, melyben a sötét átokkal játszadozó dekadensek elnyerik büntetésüket. Na, de ebben hol az újdonság, az, ami Lovecraftot egyedivé teszi a gótikus irodalom más szerzőihez képest, túl azon, hogy nyelvezete páratlan erővel közvetíti a természetfeletti rettenetet? A természetfelettivel (vagy még általánosabban: a tiltott dolgokkal) való packázás és annak büntetése a kezdetektől fogva a gótikus irodalom témája, sőt, a világirodalom is feldolgozta ezt a problémát, gondoljunk csak Goethe és Marlowe Faustjaira. Visszatérve egyszeri látogatónkra: lát egy képregényt, esetleg elolvas utána egy novellát, mely a gótikus irodalom egy sor típusjegyét nagy hatásfokkal ötvözi: éjszaka, temető, dekadencia, átok, göcsörtös fák. Jobb esetben egy-két rossz éjszakája is lesz utána. De még mindig ott tartunk, hogy egy tipikus horrortörténettel van dolgunk.
Ha belegondolunk, Lovecraft legerőteljesebb novellái kerülik a képzőművészeti ábrázolás lehetőségét. Amikor a Cthulhu hívása narrátora megkísérli jellemezni a domborművön ábrázol alakot, csődöt mond: „[h]a azt mondom, hogy a látványra némileg túlfeszített fantáziámban egyszerre merült föl egy tintahal képe, egy sárkányé, meg egy emberi karikatúrái, akkor azt hiszem, legalábbis hozzávetőleg megközelítettem a dolgot”. (Kornya Zsolt ford.) (Khm, amikor a polcról lekaptam a Lovecraft-összes III -at, hogy kikeressem az idézetet, elsőre ott nyílt ki a könyv. Ez több, mint koincidencia.) Aprólékos leírást még akkor sem kapunk, amikor Johansenék előtt megjelenik Cthulhu: „[a] dolgot lehetetlenség volt leírni”. A Szín az űrből megfoghatatlan űrszörnyéről jóformán semmilyen természettudományos adatot nem sikerül begyűjteni: az általa kibocsátott szín nem helyezhető el a spektrumon, és a narrátor azt is csak gyanítja, hogy a lény gáz lehetett. De ott van A sötétség lakója is: Robert Blake ugyan elhadovál valamit utolsó pillanatában a „háromszoros, lángoló szemről”
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
