Két évvel ezelőtt a lipcsei Wave-Gotik találkozón szombaton a Rosa Crvx koncertje elegendő volt szellemi táplálékként, a tökéletes elégedettség érzésével hajthattuk volna fejünket álomra, de egy hetedik érzéktől vezérelve úgy döntöttünk, hogy éjjel egykor még nekifutunk kíváncsiságból a belga Vive La Fete koncertjének. A Deus-basszeros Danny Mommens és platina-díva Els Pynno 1997-es frigyéből életre hívott banda az AGRA Hall-ban fergeteges koncertet tolt a fekete közönség arcába, és akkor az én szívembe is egy életre belopták magukat.
New-wave, elektropop, erotikával átszőtt játékos szövegek. Mindez párosul Pynno csáberejével; állhatsz a színpadtól 3 méterre vagy a leghátsó sorokban, mindenképpen magával ragad mágneses vonzása. Ennek eredménye, hogy néhány dal után az egész nézőközönségre átterjed a kollektív mozgás kényszere, szőnyeg felcsavar, és a végéig nincsen megállás.
Erre számítottam a Nincs Lehetetlen holland kultfeszt záróeseményeként hirdetett estén is, hiszen az A38-on a belgák(!) – nincs elég csapat Hollandiában? – léptek fel a Zuco 103 formációt követve. „Sodró szambák és andalító bossa novák: a brazil dallam- és ritmusvilág, a nu jazz és az angolszász tánczene remek fúziója”, mindez a Zuco’, én pedig a teraszra el, és mivel ez utóbbiak nagyon élvezték, amit csinálnak, ennek köszönhetően jó másfél óra csúszással és vagy 3 sörrel gazdagabban várhattuk a Vive La Fete deszkákra perdülését.
Én úgy hiszem, nincsen akkora kultusza a csapatnak hazánkban, a majdnem teltház inkább volt köszönhető a záróakkordként a kultúrattasé jelenlétében meghirdetett állófogadásnak, ahol ingyé’pia és szeszre szép számmal gyűlt össze az éji vad. (Itt üzenném meg az egyik tűsarkúban ugráló kisestélyis hölgynek, hogy én pedig legközelebb láncfűrészt viszek.)
A személyeskedést sutba hajítva áttérek inkább a koncertre. A negyed egy körül színpadra sorjázó talpig feketébe öltözött négy zenészfiú szemei a Biggy Boy-okat – de régen volt a Családi mesedélután a Disney-vel! – idéző festékben, valamint hajuk „erősen szuicid hajlamú, erősen szomorú, alig látok félszememre” arcukba fésült stílusban volt megálmodva, lásd még az EMO-kat. A dobosra nem maradt ideje a stylistnak, neki gyorsan égnek állította, így volt teljes a kép. Pynno általában nem öltözik túl a koncertekre, egy fekete tornadresszre kombinált szorosra húzott krinolin, némi piros körömlakk a lábujjakon, és készen is volt.
A koncertanyag azonban nem volt ennyire gyászosra hangolva: a „Tokyo-Hot Shot-Machine Sublime” kezdőhármasa megadta a lökést, sorra következtek a jobbnál-jobb szerzemények „Quatsch”, „Liberté”, „Maquillage”. Ismeretlenebb területen portyázott a ’Fete, és jól ráérzett arra, hogy slágerparádéval belophatja rögvest a közönség szívébe magát. Természetesen a legnagyobb slágerek is „besorakoztak” a várva-várt „Noir Desire” vagy „Nuit Blanche” hihetetlenül ütött. Egy nagyon izgalmas zenéről van szó, de úgy gondolom, a valódi ereje élőben domborodik ki csak igazán! Mindenkinek ajánlom, ne legyen rest, ha lehetősége van őket megnézni, bár a távoli nyári fesztiválok (pl. Eindhoven, Olen) csak kiváltságosok lehetősége marad…
Akasha fotói
