Watteau-t amellett, hogy a francia birodalmi művészet kikerülhetetlen rokokó mestereként tartják számon s a fétes galantes-ok melankólikus világának vásznakra álmodójaként ünneplik napjainkban is, érdemesnek tarthatjuk arra, hogy bonyolult s korántsem tipikus személyiségén keresztül közelebbi betekintést nyerjünk az úgynevezett rokokó stílusjegyek által áthatott XVIII. századi európai festészet ”világába”.
Rövid életút
Antoine Watteau 1684-ben született a nem sokkal korábban francia területté nyilvánított Valenciennes-ben (1). Ifjan, 1700-körül a flamand hagyományokat és a maga módján a kortárs francia újításokat szem előtt tartó helyi festő, Gérin műhelyében kezdett el a mesterséggel foglalkozni, majd tanulmányait a hasonlóan jelentéktelen valenciennesi Métayer nevű kismesternél folytatta. Métayer 1702-ben, tanítványával egy párizsi utazásra vállalkozott, ám a fővárosban végül Watteau-t magára hagyta, aki így kénytelen volt kedvelt és népszerű festmények kereskedelmi célú másolásából fenntartani magát.
A kényszerű önállóságot követően 1703-ban a neves díszletfestő, Claude Gillot fogadta asszisztensévé a fiatalembert, de néhány év múlva, látva az új tanítvány kimagasló tehetségét, jó tanácsként más mester megkeresését ajánlotta fel neki.
A fiatal Watteau az impozáns Luxembourg palota kurátorához, a híres Claude III. Audran dekorátorhoz kerülve megbecsült alkalmazásába, egyre több önállóságot kapott a rendkívül sok munkával eltelt következő évek alatt, s ekkoriban az eredeti Rubens alkotásokkal (2) is volt lehetősége megismerkedni, melyeket áhitattal másolt minden szabad idejében. Invenciózus szobadekorációi királyi házakban, mint Marly vagy La Muette növelték elismertségét s önállóan teljesített megrendelést már az Hotel d’Nointel-ben(3).
Az 1709. évben Watteau a párizsi Akadémia ’Róma’-díjára bibliai tárgyú festménnyel pályázott: sikerrel. (A díjnyertes „Dávid és Nabal” képnek sajnálatos módon a későbbi századok során nyoma veszett.) Lelkesültségében még rövid látogatást tett ebben az évben szülővárosába, ahol számos katonai tárgyú rajzot készített az úti élmények hatására. Párizsba való visszatértekor sikeres üzletet köthetett az elismert Sirois műkereskedővel, akinek megbízására többek közt a „Csapatok távozását” festette meg; 1712-ben már ajánlott akadémiai tagként számos támogatót és megrendelőt tudhatott maga mellett. Karrierjének újabb lépcsőfokát jelentette, hogy közös üzleti vállalkozásba társulhatott Pierre Crozat-val, a tehetős bankár-műgyűjtővel, aki patrónusaként rendelkezésre bocsátotta tanulmányaihoz lenyűgöző magánkollekcióját, vagyonából pedig nagy összegeket áldozott Watteau művészetére. Crozat Rue de Richelieu-i lakosztályának ebédlőjébe többek közt „évszakok”-tematikájú dekorációt kivitelezett ezekben az években, valamint személyes barátként a vidéki birtokon is gyakran tartózkodhatott Montmorency-ben(4). Rajta kívül pedig igazán keveseknek adatott meg akkoriban közelebbről vizsgálni az egyedülálló Crozat-gyűjteményt. A nagyszerű műgyűjtemény festményei alapján számos tanulmányrajzot, vázlatot készíthetett Watteau olyan nagymesterek eredetijei után mint VanDyck, Rubens, Tiziano, Bassano, Campagnola vagy Parmigianino.
Képeinek műkereskedő ismerősénél történő eladásaiból egyre inkább gyarapodó vagyonából csakhamar megtehette, hogy a Quai de Conti-ra költözhetett(5).
Elismerés tekintetében 1718. augusztus 28.-án Watteau-t végre teljes jogú akadémiai taggá avatták kiváló festménye, a L’Embarquement pour l’Ile Cythere elkészítése érdemeként(6). Vleughels nevű barátjával összeköltözve ekkor már a Lemoine kardinálisról elnevezett utcában bérelt lakást. Ám Watteau aggódó ismerősei tanácsára - mellkasi fájdalmai miatt - kénytelen volt 1719 végén hajóutat vállalni s Londonba utazni a tüdőspecialista Mead doktorhoz kezelés reményében. Angliában azonban olyan jelentős összeget veszített az úgynevezett South Sea Bubble affair-miatt, hogy pénztelenül, festmények készítésével kellett megkeresnie mind a nagynevű orvos fizetségét mind a hosszú visszaút jelentős fedezeti költségeit(7).
A súlyos tuberkolózisban szenvedő festő kimerülten, halálos betegen tért vissza 1721-ben Párizsba, ahol műkereskedő barátjának (Sirois) sógoránál, a szintén festményekkel üzletelő Gersaint-nél kapott szállást, amíg szülővárosába történő hazautazásának részleteit intézte(8). Megmaradt személyes tárgyaival útrakelvén Valenciennes-be, Nogent-ban pihent meg, hogy némileg összeszedje magát. Kétségbe esve, érezvén az elkerülhetetlen, gyorsan közelgő halált számos korábbi akttanulmányát megsemmisítette ekkor s gyengélkedve, de belekezdett egy nagyszabású Krisztus a kereszten festménybe. Utazása és életműve azonban befejezetlen maradt:
1721. július 18.-án tért meg teremtőjéhez Nogent-sur-Marn-ban(9).
Kitekintés
Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, – miközben egy adott művész életútját s bizonyos fokig szuverén alkotásait vetjük vizsgálat alá – hogy a történelmi kor, melyben a specifikus létezési folyamatok kialakulhattak, maga is tágabb viszonylatban (normális esetben felülről) szemlélendő. Az a Watteau által megérzett és festményei által közvetített kifinomult gáláns álomvilág, mely a rokokó művészet egyik jellemzője tipikusan az arisztokratikus eszméken nyugvó uralkodó réteg elgyengülésének egyik velejárója volt. Az autokratikus uralkodó és túlbonyolított államrendszere az európai királyságok többségében a hatalom gyakorlásától majdhogynem távol tartotta a nemesség korábbi századokban még virulens képviselőit. A XVIII. században a nagy múltú családok mellett a kiszélesedő s csaknem központi fontosságra szert tett kereskedelmi tevékenységekből meggazdagodott s korlátjaikon túlmutató előjogokat birtokló mindnagyobb hatalmú kereskedői réteg szerepe növekedett meg jelentősen. Bizonyos szinteken az antikvitás kulturális hatása enigmákban, gyakran mesterséges szimbólumokban, keresett analógiákban volt már csak tetten érhető, olyan sajátságos nyelvezetet alkotva, mely az ekkoriban ismét népszerűvé váló színházi- /színpadias- világ és élet komédiázó oldalától igazán nem állott távol. Az uralkodói reprezentáció (képző-)művészeti eszköze továbbra is az apotheozisz, illetve a történelmi kontextusokat bemutató historia vizuális variánsai voltak. A sokszor igazán bonyolult igényű megrendelések, melyek az udvar perifériáján elhelyezkedő arisztokrácia és a növekvő jelentőségű polgárság képviselői felől érkeztek kvalitásos festőművészek felé inkább a dekorativitást, esztétikumot vagy valós élethelyzeteket tartották fontosabbnak. A zsáner műfaja így válhatott szélesebb körben elfogadottá illetve igényelhetővé. A mindennapi valóság realisztikus bemutatása, abszolút dokumentálása azonban – kivételektől eltekintve – nem vált követelménnyé, minthogy elsősorban a szépség, tetszetősség szempontjai élveztek prioritást. Többek közt ezért is kedvelték a korban különféle (akár mythologikus) jelmezek gyakori használatát. A korábban a barokk által (szükségszerűen) felvonultatott és meghonosított idealizált jegyek mindjobban kiüresedő formái már-már kényszerűen ránehezedtek minden művészeti alkotásra, megnyilvánulásra.
Ugyanakkor Watteau egyedülálló művészetében észrevehető, hogy az elengedhetetlenül megkövetelt akadémikus precizitás mellett valami földöntúli derengés is föltűnik, ami talán érzékeny személyiségéből adódóan közelebb áll a hádészi árnyékvilághoz, a melankólikus elmúláshoz. Másként megfogalmazva, a gyenge egészségű, de nemes érzelmű(10) Antoine Watteau művészetével egy olyan letűnő kor fakuló fényét tükrözte, melyben az első magárahagyatott művész is ő maga volt.
Reputáció
Watteau művészetét amellett, hogy saját korában is bizonyos fokú elismertségnek örvendett inkább a XIX. században fedezték föl olyan nagymesterek mint Ingres vagy Delacroix. Életművét pedig 1856-ban igazán részletesen a Goncourt fivérek, Edmond és Jules deGoncourt méltatták először. Az utóbb említett szerzőpáros részéről tanúsított nagyfokú empátia Watteau személye iránt kétségtelennek tűnik a l’Artiste – kiadványban először 1856-ban megjelent átfogó írásukból(11). E helyütt talán érdemesnek tarthatjuk felidézni az érzékeny írás néhány vonatkozó mondatát:
”A tizennyolcadik század nagy költője Watteau. Egy valódi teremtési folyamat, egy átfogó Teremtés költészetből és álmokból amit tudatából kisugárzott, megtöltve műveit eleganciával és természetfeletti élettel. Agyának fantáziáiból és teljességgel eredeti zsenialitásából varázslatok ezrei kaptak szárnyra (?)művészetében. A festő egy ideális világot rajzolt föl képzeletének elbűvölő látomásaiból és egy olyan határok nélküli – időbeli korlátokon túlmutató Shakespeare-i birodalmat épített fel szerelmes, ragyogó tájakból, mely a gálánsság paradicsomkertje s hasonló ahhoz amit egykor Polyphilus emelt a különleges örömöknek költői lelkek számára az álom felhőin.
Watteau megújította a szépséget. De Watteau szépsége többé már nem az antikvitás szépségeszménye ami szigorú és merev volt, Galatea márvány-tökéletessége vagy Venus sokféle módon tárgyiasult megnyilvánulásai. Watteau szépsége tiszta és egyszerű.(…) Olyan gyönyörű szépség, mely túl van a puszta fizikai szépségen. Az („ő szépsége az”) a meghatározhatatlan dolog ami egy kontúr mosolya, egy forma lelke, az anyag spirituális fiziognómiája.”
Elvágyódás és zarándoklás
Watteau Crozat palotájában ismerkedett meg igazán a párizsi előkelőségek idillikus világával, mely telve volt kecses bálokkal, kosztümös kerti szórakozásokkal, idillikus szerelmi sétákkal. A zárkózott festőt azonban már ekkor is a testbe zárt lelkek majdani szomorú elmúlása, a szépség és örömök pillanatnyisága ragadta meg. A vásznakon ábrázolt szabadban játszódó társasági jeleneteken a legtöbb szereplő saját belső világban „éli át” a voltaképpeni téma- és cselekménynélküliség állapotát(12). A legtöbb Watteau képen a későbbiekben gyakran beazonosítani próbált személyek színpadszerűen megjelenő, valójában csak benyomásokból, séták emlékeiből felépített hangulati-tájakban exisztálnak(13). Az akkoriban még antik szobrokkal díszített Champs Elysé parkját is mind többször váltják föl a középen kitáguló egyre kevésbé reális képzeletbeli tájak(14). Ahhoz, hogy a watteaui gáláns ünnepek felszíne mögött meghúzódó mélyebb értelmezhetőségi rétegeket valóban megértsük szükségesnek tartjuk a következőkben egy méltán tipikus, egyben nagyszerű kép részletesebb bemutatását.
Watteau legismertebb festménye - a Zarándoklás Cythéra szigetére(15) – első látásra könnyed udvari zsánerjelenetnek tűnhet a mindenkori szemlélő számára, ám a képen konkrét, majdhogynem illusztratív színpadi esemény játszódik le. A festményen pontosan Dancourt Les Trois Cousines című színdarabjának III.felvonásából azt az epizódot láthatjuk, mikor Madmoiselle Hortense felbíztatja a szerelmes fiatalokat Cythera szigetére való útrakelésre(16). A szigeten a remény szerint minden szerelmes rátalál a Venus által neki szánt valódi párjára. A zarándoklat tulajdonképpeni kultikus célja Venus templomának fölkeresése(17). A korábbi, 1709-re datált változathoz képest ezen a festményen igazi rubensi terebélyes fákat láthatunk, mozgásban lévő változatos gesztusokkal ábrázolt finom érzékeny testeket(18). Valójában Watteau ezen a festményen a történet esszenciáját mutatja be, mert értelmezhető úgy is a jelenet, mint a szigetről való visszaindulás pillanata. Az alkonyi fények, a boldog, egymásra talált párok valamint a kedves puttók közvetlen interakciója utalnak erre az eshetőségre többek közt. A különleges kép így nem más, mint Watteau saját, elképzelt Cythera-sziget víziója. Az akadémiai tagság elnyeréséhez tökéletes önálló benyomást örökített meg tehát a művész. A téma harmadik ismert változatán már igazi rokokó jegyek kapnak jelentős szerepet(19). Ez utóbbit Jullienne megrendelésére dolgozta ki s a képen valóban a megnövelt számú kifinomult gavallérok és a szerelem által összefűzött csoportok kapják a főszerepet. A táji elemek itt végleg háttérbe szorulnak: eltűnnek a monumentális hegyek, helyettük ráláthatunk a tengerre. A korábbi kis evezős-csónakot igazi vitorlás hajó váltja föl, csak úgy mint a klasszikus hermát az egész alakos rokokó Venus-szobor. Az incselkedő amorettek segítségével már maguk a szerelmesek irányítják a kifutni készülő hajót. Összességében szemlélve világiasabb, erőteljesebb színekkel telített direktebb verziót láthatunk, olyant ami tényleg nagy hatást gyakorolt a kor művészeire(20).
Watteau követelményeknek megfelelni próbáló művészete, de a rokokó művészet lényege is e kép variánsain keresztül mutatkozik meg a befogadó számára: Az indivduum szerepe ugyan a korábbi századokhoz képest megnövekedett, az önkifejezés több lehetőséghez jutott, ám a kvalitásos művész még mindig nem önmagát, hanem az ”udvart” szolgálta.
1. A flamand Valenciennes-t 1678-ban, a Nijmegen-i egyezményt követően csatolták a Francia királysághoz.
2. A Luxembourg palota Rubens-dekorációival Audran segédjeként volt szerencséje megismerkedni 1708-1709 közt. Pieter Paul Rubens 1622 és 1625 között kivitelezte a híres Medici-ciklust. Megjegyzendő, hogy Greuze is „itt” készítette Rubens tanulmányait. Goncourt pedig egy alkalommal a Luxembourg palota Rubens-festményeire utalva jelentette ki, hogy „Itt van az Isten!”
3. Szobadekorációkról van szó, természetesen még mindig Audran asszisztenseként dolgozott.
4. Crozat birtokán Enghien közelében, Montmorency-ben uradalmi ház állott. Az épületegyüttes és a reprezentatív kert öbb Watteau festményt ihletett. Pl.:’Perspektíva’ címen ismert kép.
5. Megszakításokkal ugyan, de Watteau 1715 júniusáig valószínűleg Pierre Crozat párizsi házában lakhatott.
6. ”Zarándoklás Cythéra szigetére” c. művével az Akadémia (récu) tagjának tulajdonképpen ”zsáner-festő”-ként jegyezte be. A titkárság által használt megnevezés: peintre de fétes galantes ugyan kevésbé volt megbecsült mint a történelmi festő-besorolás.
7. Legalábbis Comte de Caylus szerint ezen okból kellett a kívántnál további időt töltenie Londonban. A.Brookner feltételezi, hogy az Itáliai színészek c. festményt Dr. Mead-nek ellenszolgáltatásként volt kénytelen megfesteni. Edmé Gersaint megjegyezte Watteau szerénységét is, miszerint gyakran méltatlankodott a képeiért felajánlott nagy összegek miatt, nemegyszer pedig vissza is utasított „túl nagy” kifizetéseket.
8. Gersaint cégérét, a l’Enseigne de Gersaint-t 1721-ben készítette Watteau. A kép ma a Staatliche Museen tulajdona
9. 1721 július 18.-án vagy a körüli napokban.
10. Jean de Julienne-Abrégé de la Vie d’Antoine Watteau, 1726 v. 1736
11. ’La Philosophie de Watteau’ in I’Artiste, 1856 ; Az esszé reprint változata a L’Art du Dix-huitiéme siécle, 1859-1875 – ben került kiadásra.
12. ’A bál örömei’ 1714-15 k. Dullwich College – ahol az egymással beszélgető párok tudomást sem vesznek a táncolókról. Az indivduálisan megélt szerelem izolálja is a párokat
13. A’Velencei ünnep’ c. képen például Watteau lakótársa Vleughels holland festő szerepel. ’A bál örömei’ c. képen IV.Navarrai Henriket azonosították. ’Itáliai színészek’ képében Sirois-t és családtagjait ábrázolta.
14. ’Champs Elysé-i park’ 1718-19. Wallace gyűjtemény, London – a képen Antiopé szobra látható.
15. 1717. Musée du Louvre, 127x192cm. Eredeti címen: ’Péerinage á l’Ile de Cythere’
16. A színdarabot 1700-ban, majd 1709-ben mutatták be Párizsban.
17. A szereplőknél lévő zarándokbot és a hátrahagyandó, felajánlási ajándékokkal elhalmozott Cypris herma utal a pseudosacralis cselekményre.
18. ’L’Ile Cythere’1709. Heugel Collection, Paris
19. 1717-1718. Staatliche Museen, Gemaldegalerie Berlin-Dahlem.
20. 1733-ban metszet készült a képről. Hatása egészen Fragonard-ig érezhető
