Másodízben látogatott el hozzánk a gall posztpánk nagy reménysége, a Rendez-Vous. A nyáron már a Bánki-tónál fesztiváloztak, ha egy napon lett volna az Iceage-dzsel, még ki is köhögöm a napijegyet, de egy felütés mellé annyi langyosvíz nekem drága lett volna. De a lényeg, hogy egész ígéretes konstellációban a Pesti Estek sorozatban dupláztak a ladikon, útra kerekedtem hát.
Tettem ezt úgy, hogy pár héttel ezelőtt már Wroclawban szerencsém volt meghallgatni őket a Return To The Batcave fesztiválján, így a rövidített de ütős verzió után nagy örömmel mentem a hajóra is. A körítés amúgy a tatabányai Panel Surfers és a Black Bartók volt, néhány szóban megemlékezek róluk is a továbbiakban.
A bányászváros egy ideig kamaszkori székhelyem volt, több alter-indie zenekart láttam itt lelkesedni aztán szénporba hullani, de inkább a punk és szinti vonalat ismertem meg behatóbban. Így messziről még kevesebb rálátásom van arra, mi történik arrafelé az undorgrándban (hát jelen csapatunk is felhúzott Pestre), de a Panel Surfers nem volt egy rossz felvezetés. Érdekes, hogy garázspunknak titulálja a szaksajtó - ha van ilyen. Tényleg lazák a srácok, tolják rendesen a garázst, manírok nélküli őszinte félóra fültanúi lehettünk. Személy szerint volt némi alterockos (Kiadó, Sziámi) vonulat, ami határozottan átjött nálam, és nem kárára a triónak, tetszett.
A Hangmás utáni világ a Black Bartóknál nagy elánnal indult, még nyersebben és kiforratlanul a Gozsduban elcsíptem egy fél koncertet még pár éve, azóta nagyjából elkerültek engem, most rákészültem figyelmesen. Nos, vérprofivá váltak, Endre minden koncerten meghal kicsit, de nekem nem jön át az, amit várok, sajnálom, de iparnak érzem én ezt, valahogy nem őszinte. Pedig vannak jó számok, eklektika és bátorság rendesen itt, a felénél kihúztam mégis inkább hangolódni az újabb Találkára.
Nem tudom, hogy a banda Jean Michel Jarre 1986-os albuma előtt tisztelgett-e névválasztáskor, de a francia színtéren őket inkább máshová teszik, attól függetlenül, hogy zenéjük lényegesebben rétegezett, mint szimpla posztpánk jelenség. Nagyjából két esztendeje a Distance üstökösként robbant bele az agyamba (uhh), a hozzá készített klipp pedig a retinámba. Kósza koncertfelvételeken - talán egy francia fesztiválon egy intro? - pedig még sokkal többet sejtetett. És lőn, ugyanezzel indítottak Budapesten is, ami akár egy Boyd Rice/NON opusz is lehetett volna; hát ez gyomros volt a javából!
Aztán sorakoztak a négy napja megjelent új album legjobbjai (Double Zero, Paralised, Sentimental Animal). Barátkozni csak háromszor tudtam a rövid idő híján a koronggal (Superior State), de addigra pont megfogott, és ismerősként visszacsengett az élő hallgatáskor. A terítés remekbe szabott, lendületes és igazi dinamit. Robbant is a tánctéren, a javarészt fiatalokból álló közönség magjának szimpatikus pogózása öröm volt számomra, beállni sem voltam rest - tényleg, miért nem húz hátra a francba, akit mindez zavar?
Hosszúnak nem mondanám a koncertet, pont kiválóan centizték ki a srácok, természetesen a végére némi puskaport is hagyva a Distance és más korábbi EP sikerszámaival. Majd egy posztrockos nyúzás a végére ami szintén hatásbombaként gerjedt a füljáratokba. Ennyi volt, elég volt, au revoir! Remélem találkozunk még srácok.
fotók: Valovics Tímea
